Chris Hadfield: Egy űrhajós tanácsai földlakóknak

Hadfield ezredes űrhajóskönyve már a harmadik ilyen könyv, amit olvastam (Egy év az űrben és Csillagközi kérdezz-felelek ) ebben a témában. Ez volt a három közül az, ami a legkevésbé tetszett. De ez csak a másik kettővel való összehasonlításban számít, mert amúgy ez is egy nagyon érdekes és izgalmas könyv az űrhajós létről, ha szólóban vizsgáljuk. 

Hadfield ezredes tapasztalt űrhajós, aki kanadai állampolgársága ellenére is NASA alkalmazott lett, és többször is kijutott az űrbe, illetve az ISS-re. Hasonlóan Scott Kelly-hez, Hadfield is a gyerekkorából indította a könyvet. Hogyan ébredet fel benne a vágy az űr iránt, mik voltak az első lépések afelé, hogy egyszer űrhajós lehessen. Chris kifejezetten céltudatosnak tűnt, mindent annak rendeltelt alá, amiről még kisgyerekként kezdett álmodozni. Nem voltak kisiklásai, eltévelyedései; folyamatosan haladt a célja felé. Nekem kicsit robotisztikusnak is tűnt emiatt. 

Sokat írt arról, hogy a tehetség nem elég ahhoz, hogy az ember jó űrhajós legyen. A tehetség megkönnyíti talán a kezdeteket, de ugyanúgy meg is nehezítheti az ember életét. Ha valaki nagyon tehetséges és könnyedén veszi az akadályokat, lazábban tanul meg F 38-as vadászgépeket vezetni, ösztönösen ügyes az űrruha felvételében, vagy a szimulált súlytalanság során elvégezendő feladatokban, az nagyot zuhanhat, amikor már nem elég az ösztön és a tehetség. Egy űrhajósnak nagyon, de nagyon sokat kell tanulnia, ülnie a könyvek felett és műveleti lépéseket bifláznia, orosz szavakat tanulnia, asztrofizikából, matematikából készülnie. Akinek sokáig nem volt szüksége a kemény munkára, mert minden ment neki csípőből, itt könnyen elbukhat, ha nem tanul meg tanulni. Nos, Hadfield ezredes a leírás alapján nem volt az az ösztönös tehetség, sokkal inkább a szorgos és elképesztően céltudatos hangya. Így lett osztályelső a berepülőpilóta iskolában, meg az év pilótája, és hát az összesen 10 db kanadai űrhajós közül a legsikeresebb. 

Az elszántság, céltudatosság és a kemény munka vezérgondolata végigkísérte az egész könyvet. Többször is visszatért erre, ami számomra inspiráló volt. Ugyanakkor kicsit úgy éreztem, hogy kimaradt Chris, az ember a könyvből. Talán ez volt, ami miatt azt mondtam, hogy Scott Kelly és Tim Peak könyvei után Chris Hadfield visszaemlékezése tetszett a legkevésbé. Mondjuk, amikor a családi hátteréről, feleségéről és gyerekeikről írt, akkor azért kijött belőle is egy-két személyesebb sor is. Azon túl, hogy Helene támogatása nélkül semmi nem ment volna, például megemlített egy esetet, amikor a mélyen a személyisége részének számító versenyszellemét nem tudta levetkőzni apaként sem, és egyik fiát, aki akkor 6 éves volt, legyőzte vízalatti úszásban. Azóta is bántja a dolog. Ez például nagyon emberi volt. 

Tetszettek azok a részek is, amikor az ideális űrhajós-személyiségéről írt. "Az évek során rájöttem, hogy ha új helyzetbe kerülünk (...), akkor szinte bizonyos, hogy háromféleképpen tekinthetnek ránk. Mínusz egyként, azaz tevékenyen károsnak tartanak, akivel csak baj van. Nullaként, akinek közönbös a hatása, nem billenti erre vagy arra a mérleg nyelvét. Végül plusz egynek is tekinthetnek, olyannak, aki tevékenyen hozzájárul valamilyen érték létrehozásához. Természetesen mindenki plusz egy akar lenni. Aki viszont saját magát plusz egynek nyilvánítja, azt szinte biztosan mínusz egynek fogják tartani, függetlenül attól, milyen képességeket mutat fel és ténylegesen milyen teljesítményt nyújt." 

Mindez nem csak az űrhajósokra vonatkozik, hanem a földi halandók is tanulhatnak belőle. Hadfield elmondta, hogy a kiválaszás során pl. simán megkeresik az orvosi vizsgálatokra kijelölt kórház recepciósát és nővéreit is, hogy informálódjanak arról, melyik űrhajós, hogy viselkedett a személyzettel. A hosszútávú űrutazások korában, amikor hónapokat tölt egy-egy legénység az űrállomáson, nem megengedhető, hogy "szólóművészek" tegyék élhetetlenné a csapatokat. 

Érdekes információ volt számomra, mert eddig pont az ellenkezőjét hallottam mindig, hogy azt mondja: "A Föld körül keringő törmeléknek csak nagyon kis része mesterséges eredetű; a döntő többség az univerzum hulladéka: meteorok és az üstökösök csóváiból származó por." Illetve az is meglepett, hogy Hadfield állítása szerint nincs egyértelműen bizonyítva, hogy a földinél jóval nagyobb kozmikus sugárzás rákos megbetegedést tudna okozni. 

Összességében tetszett a könyv, érdekes volt és sokat lehetett belőle tanulni. Egyértelműen egy általános űrhajós hozzáállást igyekezett bemutatni, amelynek lényege, hogy az ember aktív évei során végig képezi magát, folyamatosan gyarapítja a tudását, és mindig, minden feladatát úgy végzi el - még ha az csak a wc takarítása is az űrállomáson -, mintha ezen múlna az élete. Mert ez gyakran így is van a világűrben, ami barátságtalan hely, nem segíti az embert kicsit sem. Hadfield kedvelt mondata, ami többször is megjelent a könyvben: "Mi lehet a következő, ami megölhet?" Ennek ellenére azt állítja magáról, hogy ő kifejezetten optimista ember.

"Több mint 500 embernek volt már lehetősége odafentről látni a bolygónkat. Úgy tűnik, hogy a legtöbbükben ez az élmény megerősítette vagy kifejlesztette az alázat érzését. A sarki fény vibráló, táncoló tüneménye, a Bahamákat legyezőszerűen körülvevő sekély, sziklás tenger káprázatos kéksége, a hurrikán élesen kirajzolódó szeme körül dühödten tajtékzó, hatalmas felhőörvény - az egész világ látványa gyökeresen átalakítja szemléletünket."