Scott Kelly: Egy év az űrben

Mostanában nem túl sokat olvastam. Valahogy nem volt türelmem hozzá. Ledaráltam egy Agatha Christie regényt és a könyvklub következő kötelező olvasmányát A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt-et, és slussz. Kínomban végül arra gondoltam, hogy nem regénnyel kellene próbálkoznom. Így került a kezembe Scott Kelly könyve. 

Nagyon tetszett! Szórakoztató, érdekes, fordulatos és legfőképpen rendkívül inspiráló olvasmány volt. Kelly és egy orosz asztronauta, Mihail Kornyijenkó (Misa) majdnem teljesen egy évet töltöttek el a Nemzetközi Űrállomáson, hogy a hosszútávú űrben tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatását tanulmányozhassák. A könyv egyik részét ennek az egy évnek a zanzásított története tette ki, benne számtalan érdekességgel és tudományos tudnivalóval. A másik rész pedig Kelly életútját mutatta be, hogy hogyan jutott el New Jersey-i figyelemzavaros, hiperaktív, rossztanuló kissrácból először a légierő elitalakulatának pilótái közé, később pedig az űrbe. Ez a rész tényleg nagyon inspiráló és lelkesítő volt! Kelly 19 éves korában olvasta Tom Wolfe Az igazak című könyvét, ami az űrrepülés hőskoráról és annak pilótáiról szólt. Akkor határozta el, hogy ő űrhajós lesz, ha a fene fenét eszik is. Hatalmas hátrányt kellett behoznia, hiszen mindaddig valóban csak bukdácsolt a suliban, de a mi Scottunk rendkívül céltudatos volt. Sikerült egy nem különösebben elit fősulira bejutnia, ahol nekiállt tanulni, de úgy isten igazából, és néhány év alatt felhozta magát annyira, hogy felvették a tengerészethez. Onnan nyergelt át a légierőhöz, ahol hamarosan az elit egységben, az Okádó Kutyák között repült harci gépekkel. Innen vezetett az útja a NASA-hoz, először, mint űrsikló pilóta (ez volt a legfőbb célja az életében), utána pedig mint hosszútávú expedíciók asztronautája. 

Ami számomra igazán tanulságossá tette ezt a könyvet, az Kelly figyelemreméltó munkamorálja, elszántsága és kitartása volt. Kicsit emlékeztetett Bruce Dickinsonra, ami azt illeti (itt írtam róla ). Mindkét férfi szenvedélyesen érdeklődött valami iránt, olyannyira, hogy képes volt tényleg keményen dolgozni azért, hogy a kívülállók szemében elérhetetlen álmait megvalósítsa. Kelly példája azt mutatja meg nekem, hogy ha igazán  nekifekszünk valamit megtanulni, akkor az menni fog, akkor is, ha figyelemzavarosak vagyunk (Habár Kelly idejében nem így mondták a dolgot, hanem egyszerűen úgy, hogy: "rossz gyerek"). Scott leírta, hogy egyik példaképe a saját anyukája volt, aki felnőttként határozta el, hogy rendőrnek áll, és hónapokig végzett a hátsó kertben edzéseket, hogy képes legyen teljesíteni a kifejezetten kemény fizikai vizsgafeladatokat. Gyerekként látta ezt, és édesanyja példája belé égett. (Ugyanakkor veszekedős és ivós is volt az anyja, és az apja is, de ezeket nem befolyásolták az élethez való hozzáállását olyan mélyen, úgy látszik.) 

A Nemzetközi Űrállomáson történt események leírása pedig tényleg nagyon érdekes volt. Kezdve azzal, hogy milyen rituálék előzik meg a felszállást, át azon, hogy milyen különböző az amerikai és az orosz kultúra, egészen odáig, hogy micsoda procedúra az űrben vizeletmintát begyűjteni magunktól. 

Sokat filozofáltam azon, hogy mennyire kell elszántnak lenni ahhoz, hogy valaki a komoly egészségügyi kockázatokat is vállalja azért, hogy fent lehessen az űrben. Mert kisült, hogy a legtöbb asztronauta, aki huzamosabb ideig tartózkodik az űrben valamilyen rákbetegséget kap, hiszen annyi kozmikus sugázás éri a szervezetüket. Scottnak is volt már bőr- és prosztata rákja is. Ezen kívül természetesen ott van egy csomó más veszély is: baleset fel-, vagy leszállás közben, tűz az űrállomáson, valamelyik életfenttartó eszköz végzetes meghibásodása miatti fulladás, vagy szomjhalál, egy fertőzés, amelyet nem tudnak kezelni, űrséta közbeni elsodródás, stb, stb. Próbálnak persze mindenre felkészülni, van antibiotikum, antipszihotikus gyógyszer, szerszámok tömkelegei, sőt terhességi teszt is az űrállomáson, és természetesen lehet kommunikálni a Földdel is (már amikor van vétel), de azért biztos, ami az, a hullazsák is része a felszerelésnek. (Habár őszintén nem tudom, hogy mit csinálnának egy hullával, miután bezsákolták? Talán kiakasztanák az ajtó elé.) 

Magam részéről nem merném vállalni a kockázatot, de azért örülök, hogy vannak Scotthoz és Misához hasonló elszánt figurák, akik az emberiség haladásáért és vagányságból vállalják ezt. Ahogy Scott érvelt: ha valaha is el akarunk menni a Marsra, vagy még távolabbra, akkor tudnunk kell, hogy mivel kerülhetünk szembe, és itt nem elég az elméleti számítás és okoskodás. Ki kell próbálni. Inspiráló és lelkesítő volt olvasni a könyvet. Végre valami olyasmiről hallottam, ami nem önös érdekről, anyagi haszonszerzésről, önmegvalósításról vagy önsegítésről szól, hanem a köz érdekéről, arról, hogy közös tudásunkat gyarapítsuk, mégpedig nem azért, hogy másokat leigázzunk vagy kizsákmányoljunk vele. Szóval szívesen ajánlom mindenkinek! 

"Jómagam személyesen arra jöttem rá, hogy a víznél nincs csodálatosabb dolog a világon. Amikor este leszálltam Hustonban, és végre hazaértem, legelőszor pontosan azt tettem, amire annyira vágytam: bementem a házba a bejárati ajtón, kiléptem a hátsó ajtón, és beleugrottam a medencébe, pedig még le sem vettem a repülőruhámat. Nem tudom szavakkal kifejezni, milyen érzés egy év után először elmerülni a vízben. Azóta is nagyra becsülöm a vizet, és Misa ugyanígy van ezzel."

"Rájöttem, hogy az orosz nyelv szótára sokkal összetettebb, mint az angol, ha káromkodásról van szó - és akkor is, ha barátságról."

"Rájöttem, hogy nagyszerű a fű illata; hogy mennyire jólesik, ha simogat a szél; hogy az eső maga a csoda. Énem egy része állandóan tudatában van annak, hogy mindez milyen varázslatos."