Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?
Sokak számára ismerős lehet Bruce Dickinson neve, de talán nem mint íróé, hanem, mint a legendás Iron Maiden együttes énekeséé. Nos, a Mire való ez a gomb? az ő önéletrajza.
Magam részéről nagy rajongója vagyok az Iron Maidennek, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy elolvasom ezt a könyvet. Nem csalódtam. Bruce Dickinson élete rendkívüli módon inspiráló! Nem is olyan régen töltötte be a 60. évét, felépült a rákból és, ahogyan azt mondani szokás, volt már minden, talán csak akasztott ember nem. Énekes, ez elég köztudott. Író, és nem csak ez az egy könyve van, amiről most ez a bejegyzés szól; írt 3-4 rémregényt is, elég szép sikerrel. Pilóta, de abból se az a tipikus milliomos, aki saját kisrepülőgépét vezeti hobbiból, hanem menetrendszerűen közlekedő utasszállítókat irányít, mint elsőtiszt. Brit válogatott vívó volt, akit történetesen 25 évig egy magyar edző edzett. Rádió műsort vezetett, sört főz, motivációs beszédeket tart, leendő pilótákat oktat, veteránoknak segít a szimulációs gépekben, és még sok egyebet is csinál. Döbbenetes energiák dolgoznak benne még ma is! Ami érdekli, abba sok-sok munkát fektet, igyekszik a lehető legjobb lenni az adott témában.
Számomra tényleg nagyon inspiráló volt olvasni ezt az önéletrajzot! Mr Dickinson egy nyughatatlan, vibráló, későn érő férfi. A középiskolában és a főiskolán nem muzsikált valami fényesen, fizikából és matekból például meg is bukott. Később mégis képes volt mindent elsajátítani, ami a repülés elméleti megalapozásához szükséges, ami pedig, lássuk be: tiszta fizika és matek.
A könyvben írt egy oldalt az éneklés tudományáról is, amiben a nyelv lelapításán és a rezonancián át szó volt a megfelelő izmok erősítéséig mindenről, de leginkább a gyakorlásról. S bár sohasem tanult hivatalosan énekelni, azért csak ott van a legnagyobb rockénekesek listájának elején. (Egész pontosan a 7. helyen áll a brit listán, de az őt megelőző előadók nagyobbik része vagy nem aktív már, vagy meghalt.) Ugyanígy a vívásról is hosszan írt, elmesélte, hogy már mint elég jó versenyző váltott jobb kezes vívásról balkezesre. Rettenetesen sokat kellett gyakorolnia, hogy elérje előző eredményeit, de megérte, mert hamarosan túl is szárnyalta azokat, amiket jobb kézzel ért el. Dickinsontól nem idegen az elszánt munka, és ebben a tekintetben példaképnek lehet állítani sokak elé. Nem szégyell tanulni, mindig új kihívásokat keres, mert egyszerűen élvezi, hogy nem a jól bevált rutint csinálja, hanem új értékekkel gazdagodik. Ugyanakkor nem szállt el magától, pedig a legtöbb dologban, amibe belefog meglehetősen jól teljesít. Ugyanúgy szokott vonatozni, metrózni, kocsmába járni, mint kezdő zenész korában. Komolyan veszi, amit kell, a többi pedig tiszta élvezet, miközben olyan nagyon azért nem érdekli mások véleménye.
Bátran és nagyon szívesen ajánlom a könyvet mindenkinek! Habár nincs benne semmi szaftos részlet, de őszintén szólva nem is hiányzik. Csapongó a stílusa, igazából gyakran csak megemlít dolgokat, s például az Iron Maidenről is kevesebbet ír, mint esetleg várhatnánk. De úgy gondolom ez azért van, mert az ő életében ekkora részt foglal el a zenekar. Fontos, de annyi más is van azon kívül. Az utolsó fejezet a rákkal való küzdelmébe enged betekintést, ami szintén elég tanulságos olvasmány. Nyilván a halállal való szembesülés késztette arra, hogy megírja ezt a könyvet. Ami viszont nem található a könyvben az a család. Se feleségről, se gyerekről nincs egyetlen árva szó sem, de enélkül is teljes a történet. Szerintem. (3 gyereke van egyébként.)
A könyvben írt egy oldalt az éneklés tudományáról is, amiben a nyelv lelapításán és a rezonancián át szó volt a megfelelő izmok erősítéséig mindenről, de leginkább a gyakorlásról. S bár sohasem tanult hivatalosan énekelni, azért csak ott van a legnagyobb rockénekesek listájának elején. (Egész pontosan a 7. helyen áll a brit listán, de az őt megelőző előadók nagyobbik része vagy nem aktív már, vagy meghalt.) Ugyanígy a vívásról is hosszan írt, elmesélte, hogy már mint elég jó versenyző váltott jobb kezes vívásról balkezesre. Rettenetesen sokat kellett gyakorolnia, hogy elérje előző eredményeit, de megérte, mert hamarosan túl is szárnyalta azokat, amiket jobb kézzel ért el. Dickinsontól nem idegen az elszánt munka, és ebben a tekintetben példaképnek lehet állítani sokak elé. Nem szégyell tanulni, mindig új kihívásokat keres, mert egyszerűen élvezi, hogy nem a jól bevált rutint csinálja, hanem új értékekkel gazdagodik. Ugyanakkor nem szállt el magától, pedig a legtöbb dologban, amibe belefog meglehetősen jól teljesít. Ugyanúgy szokott vonatozni, metrózni, kocsmába járni, mint kezdő zenész korában. Komolyan veszi, amit kell, a többi pedig tiszta élvezet, miközben olyan nagyon azért nem érdekli mások véleménye.
Bátran és nagyon szívesen ajánlom a könyvet mindenkinek! Habár nincs benne semmi szaftos részlet, de őszintén szólva nem is hiányzik. Csapongó a stílusa, igazából gyakran csak megemlít dolgokat, s például az Iron Maidenről is kevesebbet ír, mint esetleg várhatnánk. De úgy gondolom ez azért van, mert az ő életében ekkora részt foglal el a zenekar. Fontos, de annyi más is van azon kívül. Az utolsó fejezet a rákkal való küzdelmébe enged betekintést, ami szintén elég tanulságos olvasmány. Nyilván a halállal való szembesülés késztette arra, hogy megírja ezt a könyvet. Ami viszont nem található a könyvben az a család. Se feleségről, se gyerekről nincs egyetlen árva szó sem, de enélkül is teljes a történet. Szerintem. (3 gyereke van egyébként.)
A könyvben a legtöbbször szereplő mondat: A gyerekkorban nem létezik elvesztegetett idő, ami nekem, mint szülőnek különösen is sokat jelentett. Sokat tanultam Bruce Dickinsontól, főleg azt, hogy ha valamit el akarunk érni az életben, akkor melózni kell érte. S azt is, hogy olyat érdemes csinálni, amit élvezünk is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése