Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma

Nem hittem, hogy tényleg el fogom olvasni ezt a könyvet, de sikerült! Az a helyzet, hogy egyszer már megpróbálkoztam Pamuk munkásságával, mégpedig a Fekete könyvvel.

Ámde megfeneklettem a 25. oldalon. Erika kért meg, hogy olvassam el, mert ő végig jutott ugyan rajta, de semmit nem értett meg belőle (úgy járhatott, mint én annak idején Bartis Attila Séta című regényével), s kíváncsi lenne, hogy benne van-e hiba. Úgy tűnik, hogy nem. De lehet, hogy egyszerűen rossz pillanatban fogtam bele. Egyszóval félve vágtam bele Az ártatlanság múzeumába, ami rendkívül terjedelmes is (670 oldal), ami szintén riasztóan hatott rám. Igazából az motivált, hogy nagy rajongó tábora van Pamuknak, Nobel díjat is kapott (habár ért már csalódás ilyen téren, lásd Clézió Az éhség ünnepei), ráadásul ő volt a nemrég befejeződött Nemzetközi Könyvfesztiválnak is a díszvendége. Nehogy ne legyek már képes elolvasni tőle egy könyvet! 

Belekezdtem hát.  Az első öröm akkor ért, amikor rájöttem, hogy értem, amit olvasok, sőt, tetszik a história. Elég klasszikus a sztori: egy férfi, Kemal meséli el, hogy hogyan élte meg élete nagy szerelmét, csalódását, vágyakozását. Nem mondom, kicsit eltúlzott az a 670 oldal erre a témára, de valójában nem nagyon unatkoztam közben. Néha-néha kényszerem volt ugyan arra, hogy átlapozzak pár oldalt, mert elég hamar kiderült, hogy a cselekmény elég kevéske rész foglal el a könyvben, úgyhogy nem feltétlenül kell feszült figyelemmel követni minden sort, hogy képben maradjunk, de végül nem lapozgattam át semmit. Szépen elolvastam, és még élveztem is.

Kemal és Füsun kapcsolata jól indul, habár Kemalnak van menyasszonya. Ettől függetlenül is szeretők lesznek, Kemal anyjának nem használt lakásában találkozgatnak. De miután Kemal és Sibel, a menyasszony, megtartják a hivatalos eljegyzést, Füsun eltűnik, Kemal pedig nem találja meg. Ekkor ébred rá, hogy komolyan szerelmes lett Füsunba, s megkezdődik a szenvedése. Őszintén szólva úgy gondoltam, hogy meg is érdemli, hogy szenvedjen, hiszen nagyon disznó módon viselkedett mind Füsunnal, mind a menyasszonyával. Legalábbis európai szemmel és nőként nézve a dolgot nem egy szimpatikus férfi az, aki úgy képzeli, hogy miért is ne lehetne felesége és szeretője is egyszerre? Szinte élveztem, hogy mennyit fáj Kemal hasa, hogy ténfereg Isztambul utcáin Füsunt keresve. Elkezdte összeszedni mindazokat a tárgyakat, amik kedvesére emlékeztették: kanalakat, poharakat, cigarettacsikkeket, szappanokat, stb. Ez lett a későbbi múzeum alapja. Kemalt megvigasztalták eltűnt kedvese (vagy rá emlékeztető) tárgyai, kis enyhülést nyert kínlódásaiban. Egy idő után én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen kapcsolatom van a tárgyainkhoz. Eszembe jutott, hogy annak idején a testvéremmel egy bizonyos csempére ragasztgattuk a banánok matricáit otthon, s évtizedekig ott is maradtak. S hogy milyen rosszul érintett, amikor anyámék eltüntették őket a konyha felújítása során... Szóval tényleg úgy van, hogy a tárgyak néha nem csak egyszerű tárgyak, hanem többek: emlékeket, hangulatokat, pillanatokat tudnak visszahozni. 

A történet egyébként in medias res indul, amikor is Kemal elmeséli, hogy melyik volt élete legboldogabb pillanata (egyik szeretkezése Füsunnal), és hogy nem tudta (természetesen), hogy ez az a pillanat. Érdekes, hogy a kapcsolatuk elején szerelmeskednek sokat, később egyre ártatlanabb, egyre szűziesebb lesz a kapcsolat. Mintha visszafelé peregne a film. Legalábbis nekem az volt az érzésem. S a végén ott lesz az Ártatlanság Múzeuma.

A szereplők nagyon jól ki voltak dolgozva, mindegyik életszerű volt. Hiába hogy Kemal mesélte a sztorit a saját szemszögéből, mégis az jött át nekem, hogy elég kettyós volt, ráadásul túl sokat ivott is (Úgyhogy utána is kellett, hogy nézzek, mi az a raki, mert idegesített, hogy folyamatosan azt olvasom, hogy megivott ennyi meg annyi pohár rakit, vagy rakitól kótyagos fejjel ténfergett az utcán, stb. A raki török ánizspálinka különben, ha valakit érdekel.). Tény, hogy borzasztóan szenvedett Füsun miatt, megbűnhődött mindenért, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg Füsunba volt-e szerelmes. Nekem végig úgy tűnt, hogy Kemal csak saját magára gondol, magát sajnálja, Füsun pedig olyan volt a számára, mint egy különleges bélyeg egy gyűjtő számára: az elérhetetlensége teszi olyan kívánatossá. Füsunt nagyon sajnáltam, hiszen az élete kisiklott egy fiatalkori fellángolás miatt. Szinte mindenről (vagy lehet, hogy nem is szinte) le kellett mondania a Kemallal folytatott kaland miatt, semelyik álmát nem tudta megvalósítani, egyedül azt tudta elérni, hogy sikerüljön megszereznie a jogosítványt, de annak is mi lett a vége.... 

Nagyon jó volt olvasni a könyvet. A hangulata megfogott, érződött, hogy az író mennyire szereti Isztambult, mennyire büszke városára. Nem mondom, hogy néha nem gondoltam arra, hogy ez már hihetetlen, ilyen ember nincs is, de azért összességében magával ragadó történet volt. Sokat részletezte, hogy a modern (a 70-es évek második felében kezdődött a történet) Törökország mennyi sok hagyományt levetkőzött (pl a nők rövid szoknyát, farmert, bikinit is hordtak, dohányoztak, vezettek, nem őrizték a szüzességüket a házastársuknak, stb), s hogy mégis gyakran ez csak a felszín. A felszín alatt pedig ott van a sok hagyomány, ami valahogy mégiscsak befolyásolja sokak életét. Szívesen olvastam a törökökről, hiszen olyan mások, mint mi. S végül meg kell említenem, hogy a könyv olvasása során fellángolt bennem a gondolat, hogy jobb lett volna, ha Kemal és Füsun is hithű muzulmán, s nem isznak annyit. Sok bajtól megkímélhették volna magukat. Pamuk annyi italt legördített Kemal torkán, hogy szerintem a történet végére egy felpuffadt arcú, masszív alkoholista kellett, hogy legyen, de erről sajnos nem esett szó. Ez a részlet számomra kiáltóan hiányzott...
Biztosan fogok még olvasni Pamuktól, annál is inkább, mert tegnap a könyvesboltban rámugrott A nevem Piros című regénye....