Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

3. elolvasott regényem ez Pamuktól, és ez is nagyon tetszett! Határozottan megvolt az a hangulata, amit megszerettem az Ártatlanság múzeumában. Kicsit lassú, kicsit régies, apró részleteken elidőző, "törökös" az elbeszélés, ami engem elbűvöl. Nem tudtam gyorsan olvasni a regényt, de nem is olvastam közben más könyvet.

A történetet Cem meséli, és az első részben eléggé átlagos kamasz-történetet olvashatunk. Aztán egyszercsak szinte a semmiből beüt a ménykő. Őszintén megdöbbentem a fordulaton, ahogy a folytatáson is, ami egyáltalán nem olyan lett, mint ahogyan egy "nyugati" regényben várható lett volna. Szépen el is aludt megint az éberségem, hogy aztán a végére megint agyoncsapjon Pamuk egy fordulattal. Remek volt a dramaturgia, húzott magával, elgondolkodtatott, élveztem. Tipródam sokáig, hogy vajon az Oidipusz- vagy Rusztem-Szuhráb vonal fog előtérbe kerülni, mert mindkettőre nagy volt az esély, de Pamuk ügyesen a legvégéig nyitva hagyta a kérdést. Így aztán izgatottam vártam a mese végét, az apátlan és a fiútlan férfiak sorsának alakulását. S hát végül levonhattam a konzekvenciát: ne meneküljünk a sorsunk elől, mert úgysem lehetséges elkerülni azt, ami ki van jelölve a számunkra. Akkor sem, ha látszólag sikerült megúszni mindent. Nem sikerül. A sors el fog kapni és pont.
Ebben a regényben is előkerül a téma, hogy Törökországnak a nyugatiakhoz kell-e hasonulnia, vagy maradjon meg a saját kultúrájánál. Pamuk itt is, mint több más regényében is nyilvánvalóvá teszi a véleményét, miszerint, nem nem kell a nyugati kultúrát átvenni, hanem ápolni kell a török hagyományokat. Azt hiszem ő ezt a műveivel igyekszik megtenni, bár nem vagyok egy kicsit sem járatos a török kultúrában, irodalomban, s azt is tudom, hogy Pamukot sok támadás érte hazájában politikai szempontból (Felemlete a szavát a kurdokkal való bánásmód és az eltussolt/eltagadott örmény népirtással kapcsolatosan.), de velem megszerettette a török irodalmat és a régi török kultúrális értékeket.
A könyv egyébként elég rövid, nincs még 300 oldal sem, és Pamuk többi könyvéhez képest viszonylag pörgős a sztori is. Magam is meglepődtem azon, hogy vártam volna a lassúbb folyást, a mélázást, a lassú cigaretta füstként kígyózó gondolatsorokat, amiket például Az ártatlanság múzeumában megszoktam. El is szántam magamat, hogy beszerzek még egy-két regényt tőle. Elsősorban az Isztambul című memoárjára, és a Hó című regényére fáj a fogam.