Könyvajánló: Kanyargó időben 1.

Hosszú ideig tartott, mire befejeztem Arthur Miller két kötetes memoárjának, a Kanyargó időbennek az első kötetét. Mivel nagyon terjedelmes a könyv, úgy gondoltam, hogy két részletben fogom én is bemutatni az élményeimet.

Annak idején, amikor kivettem a könyvtárból, főleg Marilyn Monroe-val kötött házassága érdekelt volna. El nem tudtam képzelni, hogy ez a férfi hol, és hogyan tudta meghódítani a színésznőt?! Az első kötetben azonban még csak el sem jutunk Monroe-ig. 

A könyv összességében szórakoztató volt, és ahogy már korábban is írtam, nagyon is ráillik a címe. Kanyarog ide-oda az időben. Mindig eszébe jut egy-egy odavágó sztori egy teljesen más időből, és el is meséli. Mesélni pedig tud, ezt nem lehet elvitatni Millertől. Ha nem is egy Svejk, de azért megy neki rendesen.

Rengeteg apró sztorit mond el gyerekkorából, hogy hogyan változott meg minden az életükben a nagy gazdasági világválság idején, hogyan élte meg zsidóságát a nácizmus idején, amikor ők biztonságos távolságból nézték, hogy mi történik Európában, mégis félelemben és kiközösítésben éltek. Érdekes részleteket tudtam meg a brooklyni zsidók templomáról, vicces sztorit mesélt a haldokló zsidó nagyapjáról, aki szó szerint kikelt a halálos ágyából, hogy egy sétabottal megfenyegesse a rabbit, aki kilopta a párnája alól a gyémántokat, amíg imádkozott a lelkéért. (Vissza is szerezte őket, aztán hazavezették, lefeküdt és végre megnyugodva meghalt.)

Mesélt egy nagystílű autótolvajról, Drogeról, akit döbbenetesen sok luxusautót lopott el a bandájával és alakított át órák alatt a garázsaiban, amíg egy könnyű nőcskével eltöltött órácska után el nem kapták a rendőrök. Miller személyesen is találkozott a börtönben Drogerrel, ahol az író egyik barátja volt a börtön pszichológus, holott csak egy alapfokú tanfolyamot végzett el. Később egyik drámájában is felhasználta az itt szerzett tapasztalatait. 

Tennessee Williamsról, aki pályatársa volt,  jutott az eszébe, hogy bizony abban az időben, amikor A vágy villamosát vitték színre, még az "író volt az úr a szemétdombon, nem a színész vagy a rendező, és biztos, hogy nem a producer vagy a színház tulajdonosa, amint az később bekövetkezett". Aztán erről is eszébe jutott egy másik dolog, amit nemrégiben látott a tévében, és el is mesélte, mennyire felháborította, hogy a Tony-díjak átadásakor, ami a színházi teljesítményt ismeri el, egyetlen írót sem mutattak be a közönségnek. Erről pedig Caligula jutott az eszébe, aki a lovát tette szenátorrá...És kanyarog az időben, ide-oda. 

Számomra túlságosan hosszasan fejtegette, hogy hogyan, milyen körülmények között írta meg első és második sikerdarabját, de ez talán érthető, hiszen majdnem 30 éves koráig kellett várnia, hogy egyáltalán színpadon láthassa egyik darabját. Addig minden művét elutasították. Hosszúnak találtam annak a leírását is, hogy hogyan vitte színre Elia Kazan Az ügynök halála című darabját. De valahogy ez is érthető, hiszen ez a leghíresebb darabja, és Kazannal való barátsága is fontos momentum volt az életében, főként ha tekintetbe vesszük azt is, hogy később a híres rendező árulta el Millert az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnál.

Már az első kötetben sokat írt baloldali meggyőződéséről. Ez nyilván nagyon fontos része volt az életének, hiszen emiatt került börtönbe is pár hónapra a McCarthy-érában, Elia Kazan hathatós közreműködésével.  De nekem, aki egy olyan országban élek, ahol létező valóság volt a szocializmus, enyhén szólva is nevetséges volt Miller idealista meggyőződése a Szovjetunió nagyszerűségéről. Például találkozott két volt partizánnal New Yorkban, akik elmesélték, hogy Tito miért lett kegyvesztett egész országával együtt a szovjet blokkon belül. Miller pedig levonta a konzekvenciát:  "Kiderült, hogy elsősorban jugoszlávok (Itt eszébe sem jutott Millernek, hogy nincsenek is jugoszlávok igazából, éppen csak össze lett kovácsolva ez az azóta már nem is létező ország.) és másodsorban kommunisták, és ezzel burkoltan azt sugalmazták, hogy a nacionalizmus - a baloldal mumusa és a jobboldal hagyományos bástyája - nemcsak helyénvaló egy vörösben, hanem ez a kis népek végső oltalma a ragadozó nagyhatalmak ellen - és ezek között ott van a Szovjetunió is." Miller ezen annyira elképedt (ti. hogy a Szovjetunió ragadozó nagyhatalom lenne, nem pedig az erény bástyája), hogy nem is tudott semmit mondani, sőt gondolni sem. Ahogy ő fogalmazta, eltemette agyának mélyére még a gondolatát is annak, hogy a Szovjetunió ilyen elvetemült kizsákmányoló lenne, mert ez számára, ott a messzi New Yorkban egyszerűen elképzelhetetlen volt.

Ezek az elvek, a szocializmus és a Szovjetunió feltétlen jóságába vetett hite egy idő után persze összeomlott, de hosszú idő - és nyilván az üldöztetése is - kellett hozzá. Őszinte elképedéssel olvastam ezeket a részeket a könyvben, hitetlenkedve, hogy valóban voltak emberek, akik így hittek a szocializmusban. Megdöbbentem azon, hogy milyen szilárdan kiállt egy olyan ország mellett, amely nem az övé, egy eszme mellett, amelynek valóságát soha nem tapasztalta meg. Nem volt szimpatikus ez a Miller.

Az viszont nagyon is szimpatikus volt Millerben, hogy rendkívül jó megfigyelő képességgel rendelkezett. Érdekelték az emberek, és hosszú évek múltán is emlékezett rájuk. Több olyan történetet is elmesélt, amikor összetalálkozott valakivel, akire ő emlékezett a múltból, de az illetőnek fogalma sem volt róla, hogy Miller kicsoda. Ráadásul nagyon jól, érzékletesen tudja lefesteni az embereket, a külsejüket és a belső tulajdonságaikat is. Igyekszik megfejteni a cselekedetek indítékit is, de fenntartja a lehetőségét, hogy téved. 

Az is nagyon tetszett, hogy úgy ír Brooklynról, mint egy faluról, ahol ismer mindenkit, és úgy is sztorizgat, mint egy jófajta falusi néni. 

Már belevágtam a második kötetbe, el vagyok szánva rá, hogy végig is olvasom. Már találkozott Marilynnel!