Könyvajánló: Az út

Cormac McCarthy könyvét már több hete elolvastam, de még mindig érezhető a hatása bennem. Egy nagyon letisztult írásról van szó, minimalista párbeszédekkel. Maga a történet sem túlbonyolított. Alaphangon arról szól, hogy egy apa és fia szeretnének gyalog eljutni az óceánig a kontinens belsejéből. A történetbe már menet közben kapcsolódunk be, tehát már vándorolnak egy ideje. Később kiderül még egy-két adat: a Földet egy meg nem nevezett katasztrófa évekkel ezelőtt felperzselte. Nincs áram, elfogyott az üzemanyag, és az étel is szinte teljesen. Nagyon hideg van, nem lehet élelmet termelni, az emberek jórésze meghalt. A megmaradtak félnek egymástól, és azoktól a hordákba verődött emberektől, akik vadásznak rájuk. Mindenütt pusztulás és hamu.

Rendkívül komor a helyzet és a történet sem vidám. Apa és fia élete pengeélen táncol, az apa (nincs amúgy nevesítve se ő, se a fiú) folyamatosan köhög, a fiú szánalmasan alultáplált. Van is egy pisztolyuk, két golyóval, maguknak. Ha már nem bírnák tovább. Vagy ha elfogná őket egy kannibál horda.

Vánszorogva, de mennek előre minden nap. Nincs hol és nincs miért megállniuk, és nem csak mi, olvasók sejtjük előre, hogy a tengernél sem vár rájuk semmi. Mégsem adják fel a reményt.

Ez fogott meg a regényben leginkább: ez a kiszakíthatatlan remény. Nem hiszik el, hogy nem maradt már semmi jó a világon. A fiú A Jó. Ő teszi jóvá az apát, és egy kicsit ő világít a csupa hamu világban is.

"Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg." Ez a mondat már a borító hátulján is olvasható. Emiatt a mondat miatt kezdtem bele egyáltalán a könyvbe. (Meg azért is, mert az egyik olvasó ajánlotta a könyvtárban.) Számomra nem lehetett nem kihallani a messiási hasonlatot a műből. Nem tudom, hogy az írónak mi volt a szándéka, de én magamban azt szűrtem le, hogy mindig van remény, amíg a fiú él, és nem adja fel. Ő pedig mintha nem is tudná feladni, mintha nem is adhatná fel a küzdelmet. Mert hiszi, mélyen és cáfolhatatlanul, hogy van még jó a világban, amiért érdemes küzdeni és vállalni a reménytelen szürkeségben való vándorlást. Az apa már feladná, egyes-egyedül a fiú miatt tart ki. A fiúnak élnie kell! Ez mozgatja az apát, ez ad neki erőt és reményt. Amíg képes rá, az utolsó leheletéig, őrzi a lángot, a fiút, a Jót. Mert az út egyetlen célja, hogy tovább vigye a reményt (a fiút).

Ebből a könyvből is készült film Viggo Mortensen főszereplésével, de nem láttam. Azt hiszem nem is szeretném megnézni. A könyvet bármikor be tudtam hajtani, ha túl borzasztó volt, vagy kellett egy kis idő, hogy végiggondoljam az olvasottakat. A filmből nehezebb kiszállni. És, őszintén szólva, most nem is vagyok rá kíváncsi, hogy a rendezőnek mit mondott a könyv. Elég megrágni magamban a saját érzéseimet is.

A könyv felkavart és minden komorsága ellenére nekem reményt adott. Tudtam azonosulni az apával, hogy őrizni kell az utolsó leheletemig a reményt. Ez tesz emberré, ez ad célt a "vándorlásomnak".

Ami szokatlan volt, és eleinte nehezítette az olvasást, hogy nincsenek benne vesszők. De ezt hamar meg lehetett szokni. Nem tudom, hogy mi volt ennek a célja, talán, hogy mi helyezzük oda a hangsúlyt, ahová akarjuk, vagy a végtelen, megtörhetetlen vándorlásra mutat rá vele az író. Ki, tudja? De szerintem mindegy is.

Ajánlom mindenkinek a könyvet. Kicsit kiránt a komfortzónából, elgondolkodtat, felkavar, amire azt hiszem mindannyiunknak szüksége van néha!

Update: Megbeszéltük a könyvet a könyvklubban, ugyanis az áprilisi alkalomra ezt a regényt választottuk. Érdekes, pezsgő beszélgetés alakult ki az este folyamán. Többen is elmondták, hogy soha eszükbe se jutott volna elolvasni a regényt, ha nincs a klub "kényszerítő ereje". Volt, aki úgy olvasta, hogy mihamarabb jusson végre túl rajta, annyira nyomasztotta a történet komorsága; volt, aki a történet kifejtését hiányolta. Nevezetesen, hogy egyáltalán mi történt a Földdel, hová mennek, és miért? Egyik tagunk elmondta, hogy elolvasta ugyan a könyvet, de várja, hogy mit mondunk mi róla, mert úgy érzi, neki nem sikerült a könyv végső mondanivalóját leszűrni. Többen hozzám hasonlóan pozitívan nyilatkoztak az olvasmányról, habár azt mindenki elmondta, hogy nagyon komor, nagyon kegyetlen könyv, amit nehéz volt olvasni. Egyik hölgy pedig teljesen kiborult már a könyv legelején, amikor egy csecsemő nagyon csúnya véget ért, innentől már csak küzdött az elemekkel. Kaptunk interaktív feladatot is Évától, úgyhogy végig tudtuk gondolni a saját életünk kemény pillanatait is.
Összességében így vagy úgy, de mindenkit megmozgatott a regény, úgyhogy a fentebbi megállapításom, miszerint kiránt a komfortzónából és elgondolkodtat, legalább helytálló volt.