Könyvajánló: A Bronzkapu

Tadeusz Breza könyve tulajdonképpen egy napló. Breza a Lengyel Népköztársaság vatikáni nagykövete volt 1955-től 58-ig. A könyvet kb 17 éves koromban olvastam először. Halvány fogalmam sincs, hogy miért vágtam bele, vagy hogy a szüleim könyvespolcán vajon mit keresett ez a könyv, hiszen rajtam kívül soha, senki nem olvasta. De szinte azonnal megszerettem. Azóta pedig már többször is újraolvastam. 

A címben szereplő bronzkapu a Vatikánt Róma többi részétől elválasztó nagy kapura utal. Ez egyfajta jelkép is. Breza, mint nagykövet számtalan egyházi személlyel került kapcsolatban, akik segítségével beláthatott a kapun túlra. A bejegyzések tele vannak pletykákkal, titkokkal, utalásokkal. Nagyon szórakoztatónak tartottam ezeket akkor is, ha nem mindig tudtam követni a szálakat. Pedig Breza magyaráz is, beavat, hogy ki kicsoda, de annyi rengeteg emberről és emberrel beszél, hogy olvasó legyen a talpán, aki tudja követni. Gondolom ez vonz engem ehhez a könyvhöz annyira, hogy olyan sok benne a pletyka, apró sztori. Olyan, mintha egy falusival beszélgetnék, csak itt nem a szomszédokról szólnak a történetek, hanem bíborosokról, a pápáról, politikusokról. Hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nincs a könyvben rosszindulatú pletyka, rágalom, vagy becsületsértés. Ez nem a mostanában szokásos szenzációhajhász, leleplező bulvár-könyv! 

Az író nem csak Rómáról és a Vatikánról ír, hiszen feleségével, Zosiával együtt utazgat is Olaszországban, és élményeikről be is számol. Különösebben nem jeleskedik (szerintem) a leírásokkal, (nem éreztem úgy, hogy én is ott állok pl Ravennában a székesegyház előtt, mert olyan plasztikus leírást kaptam volna róla), de ennek a könyvnek nem is ez a célja. Itt az emberek, a viszonyok és a kapcsolatok a lényegesek. Valamint a kultúrtörténeti érdekességek is, amikre mindig bőven szentelt időt Breza. Kolostorok, képtárak, könyvtárak, templomok, Breza tollából csak úgy dől a sok információ és érdekesség. Pl a Szent Ágnes bazilikában többször is járt, ahol mindig Mancini tisztelendő vezette körbe. A szobrok közül "leginkább Izisé nyűgözött le, amelyet 1605-ben egy barbár francia - Mancini tisztelendő jóindulatú kifejezésével élve - "Szűzanyává restaurált". A francia, Nicolas Cordier, tömérdek redőbe öltöztette a figurát, és kozmetikai műtétet végzett a szeme körül. Még így is kissé mandulavágású maradt." Se szeri, se száma a hasonló történeteknek. 

Persze rengeteg a politika is benne, és a korszakból adódóan, a kommunista propaganda is. Illetve hát az író, mivel egy szocialista ország nagykövete, nyomatja a kincstári véleményt. De egyben különleges is, abból a szempontból, hogy habár szocialista országból való, de lengyel is, akik még a szocializmus alatt sem voltak annyira ateisták, mint pl Magyarország. Breza sem ateista, de természetesen nem híve a katolikus egyháznak igazán. Mivel ő a nagykövet ott van mindenütt, ahol kell, pl Wyszynski bíboros római látogatásakor is, vagy Maria Smet boldoggá avatási szertartásán. Részletesen be is számol az eseményekről, elmagyarázza, hogy mi miért történik, milyen szertartásnak mik a gyökerei. Szemernyi kritika nélkül. Vagyis nem ostorozza minden mondatában a katolikus egyházat, nem igyekszik nevetségessé tenni. Diplomatikus. Hiszen az is, diplomata. Ettől számomra nagyon szerethető a könyv, mert természetesen megtudom az író véleményét a dolgokról, de mindig nagyon tisztelettudóan fejti ki azt. Nem akar lesöpörni senkit a színről, nem elvakult dogmatikus. Nekem ez nagyon tetszik. 

A már említett Mancini tisztelendőről pl így ír: "Meghalt a mi kedves Mancini tisztelendőnk. Szerettük, és ő is kedvelt minket, Zosiát és engem. Szívesen meglátogattuk egy-egy palack érett mézes pálinkával, amit sietve elrejtett bő redőjű reverendájának feneketlen zsebébe." 

Számtalan apróságról is megtudunk részleteket, mint pl., hogy milyen alkalomra milyen öltözék dukál, és mi történt X-el, amikor véletlenül nem volt kéznél megfelelő öltözete. Szórakoztató stílusban mesél a bíborosok butikjáról, arról, hogy ki kit utál a különböző vatikáni irodákban, vagy hogy hogyan lehet jó információ forrásra szert tenni "bentről". 

Breza idejében történt XII. Pius halála és XXIII. János pápává választása. Ezek a napok teljes lázban tartották a Vatikánt és persze Breza is hosszan számolt be mindenről. Nem feltétlenül az eseményekről, szokásokról, hanem a vatikáni emberek véleményéről, izgalmairól. Nagyon érdekes volt ezeket olvasni. Kifejezetten fel volt háborodva azon, hogy az elhunyt pápa háziorvosa Galeazzi-Lissi doktor fényképeket készített a halott pápáról és azokat eladta újságoknak. Breza ezt végtelen aljasságnak tartotta, és nem fért a fejébe, hogy hogyan tehetett ilyet bárki is. 

Egyik nagy kedvencem ez a napló. Érdekes korkép, egy teljesen letűnt világ, ahol olyan sokat számítottak az emberi kapcsolatok, a valódi találkozások. Hiszen akkor még nem volt mobil, email, közösségi portálok, pletykalapok, paparazzik. Valahogy élhetőbbnek tűnt. Persze pletykák voltak, de azok terjesztéséhez is találkozni kellett személyesen. Beszélgetni, kapcsolatba kerülni másokkal. Nem volt az olyan rossz világ....