Október 23-a emlékére

Ezt a levelet Fekete István írta egy Bécsben élő barátjának. Olyan szép a hangulata, Fekete István egyébként is gyönyörűen ír. Úgy gondoltam, hogy ez a levél egy tökéletes megemlékezés lesz október 23-a alkalmából. A levél nagyszerűen megmutatja milyen reményteli hangulat uralkodott az országban azokban a napokban. Elgondolkodtam azon is, hogy a mai fiatalokból ugyanannyira nem nézünk ki semmit, mint annak idején Fekete Istvánék. De nemcsak 56-ban, hanem 1848-ban is a fiatalok kezdték a dolgokat. Lehet, hogy hiba leírni a fiatalokat, mert ők képesek váratlan dolgokra is!

Kedves Vilmos!

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Korán kelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked. Éjszakai sötétség van odakint, s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, piros betűs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel, ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában s arról panszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha ami generánciónk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki tovább vigye ezt a lángot, amit te megőriztél Przemyslben s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele. Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság, lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenséget. És, Vilmost, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel. Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem, vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke sem lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit. Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényében, amire nincs szó s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem. Hogy mi szülte és hol volt ez bennük rejtve, Vilmost, nem tudom, és ha visszagondolok a mi szájjártató, nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyülködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett. 

A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, Vilmos, hol volt az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak és meghaltak és visszanyertek mindent.

Te voltál Przemyslben és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, okatlan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt.

Itt nem voltak altábornagyok, itt nem stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen cétudatossággal élni vagy meghalni. 

És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.

Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája, és én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni...