Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

Rozika néni ajánlására olvastam el ezt a könyvet, és nem bántam meg. Humoros és érdekes történetet olvashattam két nagy, német tudósról: Alexander von Humboldtról és Carl Friedrich Gaussról.

Kehlmann nagyon emberinek festette meg e két tudóst, ami tényleg roppant szórakoztatóvá tette az olvasást, ugyanakkor érzésem szerint nem volt elrugaszkodott a valóságtól. Annak ellenére sem, hogy sok mindent valószínűleg a fantáziájára bízva írt meg. Természetesen kénytelen voltam utána olvasni a két nagy ember életének, mert nem nagyon voltam velük képben, mindössze a nevük volt ismerős, és a gauss-görbe kifejezés ugrott be (Amiről egyébként fogalmam nincs, hogy micsoda, még most sem, pedig láttam is a képét.). A könyv nagyjából követi az életeseményeket, de azért van egy-két rész, amit máshogyan festett meg Kehlmann, mint ahogy az történt. Például Gauss fiával való szakításának történetét, vagy Humboldt okait az agglegénységre. Valamint az egész alapsztorit, hogy ez a két tudós kapcsolatban volt egymással. Én ennek nem találtam nyomát a rövid életrajzokban, de persze nem túrtam szét miatta teljesen az internetet, úgyhogy lehet, hogy tévedek. 

Gauss, a csodagyerek, a matematika egyik legnagyobb alakja Kehlmann olvasatában egy meglehetősen morcos, kellemetlen alak, aki szinte nulla gyakorlati érzékkel van megáldva. Ezen kívül igen nehezen tudja elviselni azokat az embereket, akik érzése szerint túl lassan gondolkodnak. Ebbe a körbe tartozik amúgy az emberiség legnagyobb része, kivéve első feleségét, Johannát. 

Humboldt pedig egy hiperaktív, bizonyítási vágytól égő, mérési kényszerben szenvedő világjárónak látszik a könyv lapjain. Örök agglegényként nem köti őt semmi sehová, úgyhogy nyugodt szívvel utazgat a nagyvilágban, felfedezve és felmérve mindent, ami az útjába kerül. Nagyon tetszett, hogy mennyire komolyan készült a világjárásra: mindenféle kellemetlenséggel edzette akaratát, hogy bármit el tudjon viselni. Például rendületlenül itta a fölözetlen, zsíros tejet, amit pedig utált, hogy megszokja, hogy olyan ételt is meg kell ennie, amit nem szeret. Kényelmetlen körülmények között járta lakhelye körül a vidéket, hogy műszereit esőben, viharban, sötétben, bármilyen körülmények közepette is össze tudja állítani. És tényleg ki is bírt ez a férfi mindent! Nem zavarták a méhek, a moszkitók, a hideg, a meleg, a viharok, de a magasság és a mélység sem, sőt még az sem érdekelte, hogy tengeri útjai során (amelyből pedig elég sok volt) folyamatosan tengeribeteg volt. Néha persze kénytelen volt ő is hányni, de ennyi. Ettől még nem feküdt a priccsen, mint sok társa. 

Gauss és Humboldt elég sokára akadt össze a regény lapjain, de igen inspirálóan hatottak egymásra. Felpiszkálták egymás becsvágyát, és még egy-egy utolsó termékeny időszakkal ajándékozták meg egymást, és persze a tudományt. Tetszett, ahogy az elmúláson és a szellemi képességek hanyatlásán lamentáltak.

Megkedveltem ezt a két bogaras öregurat, ami azt illeti. Nem áll most sem közelebb hozzám a matematika, mint a könyv olvasása előtt, de minden tiszteletem ezeknek a férfiaknak, hiszen elképesztő mértékben lendítették előre a tudomány szekerét. 

Örülök, hogy elolvastam a regényt, és szívből ajánlom mindenkinek, akkor is, ha hozzám hasonlóan nem különösebben természettudományos érdeklődési körűek. Véleményem szerint a regény amúgy sem e tiszteletreméltó férfiak munkásságát szerette volna megértetni velünk, hanem emléket akart állítani két különösen nagy tudósnak.