Bill Clinton és James Patterson: Az elnök eltűnt

Úgy mondják, hogy ez volt 2018 legjobban várt politikai thillere. Szeretem az ilyen könyveket, szeretek izgulni és közben érdekes információkat megtudni például az Egyesült Államok kormányzatának rejtett titkairól. Sőt, nem bánom, ha egy kis összeesküvés-elmélet is feltűnik a történet során. 

Ez a regény mindezeket az igényeket kielégítette. Sajnos azonban adott mást is, ami nem volt számomra feltétlenül pozitív. Sőt. 

Elmondom mi volt a bajom: a főhős, Johnathan Duncan, az Egyesült Államok elnöke. Egy karikatúra volt. Úgy neveztem magamban: a mese-elnök. Annyira jó, hogy tökéletesen hiteltelen lesz miatta. Milyen is ez az elnök? Veterán katona, aki megsebesült és fogságba is esett Irakban, sőt meg is kínozták, de természetesen semmit nem mondott el senkinek a titkokról. A kampányában mélyen hallgatott hősies oldaláról, mert nem akarta, hogy erről szóljon a választás. Szerető apa, aki kénytelen egyedül nevelni leányát, mert sajnos megözvegyült. Felesége, akit fiatalon ismert meg és első látásra beleszeretett, hosszú küzdelem után halt meg, rákban. Gyerekkori barátját szinte testvéreként szereti, hiszen együtt nőttek fel, és a mai napig is hozzá fordul, ha nagy bánata van. Szegény, de tisztességes családba született a mi elnökünk, de apukája korán meghalt, őt pedig csak egy csúnya baleset akadályozta meg abban, hogy neves baseball játékos legyen. Anyukájának mindig volt ideje kikérdezni a leckét, főzni finomat, nevelni ezt a testi-lelki jóbarát fiút is és még pincérnőként is dolgozni. Ártatlanok védelmezője is az elnök, aki szeret olyan testőröket maga mellett tudni, akinek nincsen családja, hogy ne hagyjanak hátra esetleg árvákat, özvegyeket. Ő nem hajlandó engedélyezni, hogy egy olyan helyen üssenek rajta drónrakétákkal nagyon, de nagyon gonosz terroristákon, ahol gyerekek is vannak, akkor sem, ha több esély nem kínálkozik a rosszak kiiktatására. Ja, ezen kívül maga is súlyos beteg, de nem hajlandó időt vesztegetni a kezelésére, hiszen első Amerika. 

Nos, minduntalan a Bill Pullman által megszemélyesített amerikai elnök jutott az eszembe, A függetlenség napjából. Csak ott nem vették magukat ennyire komolyan. 

A krimi vonal viszont nagyon jó volt, szerintem! Meglepett a történet vége, egyáltalán nem számítottam rá. Nagyon elgondolkodtató, hogy mivé lenne a világ, ha egycsapásra visszasüllyedne az internet előtti korba. Tetszett az eleje is, amikor még csak a helyzettel ismerkedünk, és sok információt kapunk az amerikai politikai helyzetről. Ott se jobb, mint nálunk, ha ez valakit megnyugtat. Kisstílű emberek, nagy hatalommal és kevés erkölcsi érzékkel igyekeznek a maguk szája íze szerint keverni a lapokat, mitsem törődve a magasztosabb, fontosabb vagy nemesebb célokkal. Simán lepaktálnak bárkivel, aki a céljaik elérésében tud nekik segíteni. 

A vége megint kiborítóan amerikai volt. Az elnök utolsó beszéde, nos, teljesen tájidegen elemként ékelődött bele a regénybe, szerintem. Egészen biztos vagyok benne, hogy Bill Clinton itt vette ki legjobban a részét a szerzőségből. Gondolom igyekezett megfesteni egy olyan elnöki programot és elnököt, amit kívánatosnak tartana ahelyett, ami mostanság jutott nekik. 

Összességében azt mondhatom, hogy olvasmányos és izgalmas a könyv, eltekintve a mérhetetlen amerikai sovinizmustól, amely az Egyesült Államokat a világ jóságos apjának, vagy a jófej nagy testvérnek mutatja be. A világ pedig a főgonosz Oroszországból, a kistesó Izraelből és a haver Németországból áll. (Amúgy Németország érzésem szerint mindvégig Európa szinonímájaként szerepelt, gondolom, talán mert nem akarták fárasztani a nagyérdeműt a számtalan nyúlfarknyi ország felsorolásával, amelyek az öreg kontinensen találhatóak.) Na, szóval, ha mindezt nem vesszük figyelembe, akkor jó könyv. Azt hiszem mindaz, amit James Patterson tett hozzá a regényhez, olvasható és határozottan jó is. A fejezetek rövidek, az események sodró lendületűek, vannak csavarok a sztoriban és az alapszituáció is hihető.