Bartis Attila: A séta

Hát, legalább háromszor akartam félretenni ezt a könyvet, de végül mégsem tettem meg. Nem hosszú az egész, de majdnem a feléig kellett eljutnom, hogy egyáltalán valamilyen érdeklődés fakadjon belőlem. Rögtön az elején megijesztett a könyv, mert valami pszichopatának tűnt a kisgyerek, akiről feltételezhető volt, hogy ő lesz a főszereplő, hiszen csirkéket és macskákat ölt, kíváncsiságból...

Egyébként is gyakran elveszítettem a fonalat, hogy most akkor hol tartunk, ez még egy történet-e, vagy álom, vagy mi?! A fülszöveg se segített semmit az egészben. Végül feladtam a dolgot, és csak olvastam az oldalakat, bízva abban, hogy majdcsak kialakul valami sztori. Nem igazán alakult ki sok minden, de azért voltak események is, amik vélhetően valóban megtörténtek, nem csak valami lázálmok voltak. Borzasztóan zavart, hogy nem tudtam elhelyezni sem térben, sem időben a históriát, pedig rengeteg utalás volt a könyvben. Persze lehet, hogy én vagyok túlságosan műveletlen, ezért nem ment a dolog. Én úgy képzeltem, hogy Szegeden játszódott a sztori eleje, és talán az 56-os forradalom idején. De egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Lehet, hogy semmit nem akart valójában megjeleníteni a szerző, mármint semmi valós történelmi eseményt. Hajlok arra, hogy csak írt és kész, ami eszébe jutott. Egyáltalán nem tudok mit mondani az egészről, tényleg nincs igazán összefüggő története. Van egy gyerek, akiről egész sokáig azt hittem, hogy fiú, de végül kiderült, hogy lány. Szóval, van ez a kislány, aki valami árvaházban nevelkedik, miután a nagyapja, aki táncos volt, meghalt. Az árvaházat el kell hagynia, mert forradalom tör ki, és a kedvesnővér, aki pasztorálta, elviszi egy szabóhoz, hogy ott elbújtassa, addig, amíg el nem tudja küldeni a nagyapja testvéréhez. Kiderül, hogy ez a nővér, Adél, tulajdonképpen rokona, ennek a nagy-nagybácsinak a lánya volt. Volt, mert megölik a szabóval együtt. Egy rakás halott van a történetben, meg bolond, meg beteg, egyszerűen nyomasztó az egész. Emellett tényleg úgy tűnik, mintha összehányt sorok lennének csak a könyvben, nagyon ritkán tudtam elkapni egy-egy gondolatfolyamot, aminek volt füle meg farka is. Történtek dolgok benne, mindenki meghalt, akihez a főhősnek köze volt, volt benne erőszak, szex, abortusz, minden, de valahogy én semminek nem láttam értelmét. Nem értettem meg, hogy mindezt miért írta le a szerző? Még csak azt sem mondhatom, hogy moralizálás, vagy filozofálgatás volt a könyvben, mert az sem volt. Az egyetlen, ami tetszett az a párbeszédek szövegezése volt. A beszédstílus tetszett. Íme egy példa:

"-Benjamin, könyörgöm, húzza le a redőnyt! - üvöltötte Adél.

- Ki van zárva, lányom. Nem lehet. Üveges még akad, de ki csinál nekem ma ilyen redőnyt. Meg aztán ki hinné el hetven év után, hogy éppen szabadságra mentem? Na, eredjenek fel szépen a szobába, mert rosszul jön ki, ha sokan látják Benjamint egy apácával meg egy gyerekkel. Föntről különben is jobb kilátás esik. Tájékozódjanak örömükre. Én elálcázom a feljáratot a Hattyúk Uralmának Bukásával. Odaillő."

Ajánlom-e a könyvet? Azt hiszem eddigre már kiderült, hogy nem igazán. Nem tetszett. Határozottan nem érte meg a ráfordított időt. Könnyen lehet azonban, hogy én vagyok szörnyen szűklátókörű, azért nem tudtam értékelni az egésznek a mondanivalóját. Bocsánat, Bartis Attila, ez nekem sok volt. Vagy kevés. Ahogy vesszük.