Virginia Woolf: Mrs. Dalloway

Magam számára is meglepetést okoztam azzal, hogy belekezdtem ebbe a könyvbe. Az meg végképp megdöbbentő élmény volt, hogy tetszett! Nem is kicsit tetszett, nem csak elment, hanem igazán jónak találtam. Az a helyzet, hogy Michael Cunningham Az órák című műve után egyszerűen azt hittem, hogy az alapötlet, miszerint egy egész regényt egyetlen nő egyetlen napjából meg lehet írni, eleve kudarcra van ítélve. Merthogy Cunningham képtelen volt számomra élvezhető történetet összerakni 3 nő egy napjából is, miközben nem is nagyon titkolta, hogy Virginia Woolf jelen könyve ihlette meg őt. Gyanús volt tehát a dolog, s mégis hazahoztam a könyvtárból karácsony előtt, annak ellenére is, hogy Iza meglehetősen fanyalogva hozta vissza oda.
Nos, ennyi bevezetés után újra megismétlem: tetszett a regény, nem is kicsit. Ráadásul felismertem, hogy mit is akart Cunningham elérni a saját művével, s az ő produkciója fényében csak méginkább tudom értékelni Woolf bravúrját.

Mert bravúros valóban, ahogyan Virginia Woolf képes ezt a semmi cselekményű történetet ennyire lebilincselően megírni. Az alapsztori tényleg csak annyi, hogy Mrs. Dalloway, Clarissa estélyt rendez londoni otthonában. A könyv lapjain belelátunk nem csak Clarissa, hanem még néhány más, Clarissához kapcsolódó személy érzéseibe, emlékeibe, hangulataiba. Plusz még Septimus Warren Smith első világháborús veterán katona mániás depressziós gondolatait is megismerhetjük, aki nagyon komoly, a harctéren összeszedett traumáktól szenved.

Woolf magától érthetődő természetességgel suhan egyik gondolatfonálon át egy másikra, egyik szereplő fejéből a másikéba. Gyönyörűen és plasztikusan tudja megfesteni a hangulatokat, érzéseket. Nemegyszer ráébredtem, hogy így megfogalmazni egy-egy érzésemet, hangulatomat még soha nem tudtam, mint ahogy azt most Woolfnál olvashattam. El voltam ragadtatva, de tényleg! Cseppet sem unatkoztam olvasás közben, és bár nem faltam az oldalakat, de remek volt bekuckózni a fotelbe, vagy a kádba ezzel a regénnyel. Nem mondom, hogy soha nem találtam hosszúnak egy-egy fél oldalas mondatot, vagy nem untam soha egyetlen oldalt sem, de összességében remek volt! Elég sok könyvet olvastam már el ahhoz, hogy tudjam értékelni Virginia Woolf írói tehetségét, aki képes egy ennyire semmitmondó cselekményű regényt, mint a Mrs. Dalloway, így megírni. Valóban kiemelkedő, szerintem. Ugyanezt a próbálkozást Cunningham regényében izzadságszagúnak, túlírtnak és modorosnak találtam. Szívesen ajánlom olvasásra Viginia Woolf regényét, és kifejezetten örülök, hogy én magam elolvastam.
Alább két idézettel próbálom érzékeltetni, hogy miért is tetszett annyira Woolf stílusa.

"Volt hát egy furcsa, szögletes, kényelmetlen formájú magocska - a valóságos találkozás; nemritkán szörnyen fájdalmas is akár; és mégis, Clarissa ott sem volt már, s ez a magocska a legvalószínűtlenebb helyeken hirtelen kihajtott, virágot hozott, széthintette illatát, megérinthető volt, ízlelhető, csodálható és felébresztette az emberben mind a vele kapcsolatos érzéseket, gondolatokat, ez a magocska, miután évekig hevert már valahol, elfeledve." (206. old.)

" Helena néni más korba tartozott, de annyira egy tömbből való volt, annyira teljes és egész, hogy soha ne tűnik el a láthatárról, ott magasodik majd fehér kőtömbként, s akár egy világítótorony, jelzi majd kalandos utazásunk immár magunk mögött hagyott szakaszát, hosszú-hosszú utazásunkét, amely nem más, mint ez a végtelen, ez a végtelen élet." (219. old.)