Hendrik Groen: Lesz ez még így se. A 83 és 1/4 éves Hendrik Groen titkos naplója.
Ez egy nagyon aranyos napló! A szerző, Hendrik egy idős úr, aki Hollandia számos öregotthonának egyikében éli mindennapjait. Természetesen csupa vénember között, akikről életkora jogán tulajdonképpen büntetlenül mondhatja el kíméletlen véleményét, mint afféle agg Adrian Mole.
A napló Henk egy évéről szól, aki azt tűzte ki maga elé, hogy megkísérli megélni a következő tavaszt is, és ez sikerült is neki (Azért nem mindenki volt ilyen szerencsés az otthonban!), anélkül, hogy állapota számottevően romlott volna, vagy kitört volna rajta az Alzheimer-kór, amitől nemcsak ő, de az összes többi lakó is a leginkább retteg.
A bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy az öregek koszlott ruhákban járnak, fogukhoz verik a garast, büdösek, elbutultak, nyavalyognak, leeszik a ruhájukat, kerülik a fog(sor)mosást, folyamatosan a betegségeikről beszélnek és rémesen begyepesedettek. Az öregotthonban élni meglehetősen fárasztó dolog, rengeteg ostoba szabályt kell betartani, kezdve azon, hogy semmit sem lehet főzni a lakásokban, egészen odáig, hogy melyik liftet használhatják a bentlakók. A mi Hendrikünknek is vannak jócskán gondjai a testével (pelenkát hord és elektromopeddel tud csak közlekedni), de a szelleme meglehetősen fiatalos. Ráadásul talál maga mellé néhány hasonszőrű nyuggert, akikkel megalapítják az Öreg, de nem halott klubot. Ezek a férfiak és nők, bár komoly időskori kínjaik vannak, mégsem hajlandóak megadni magukat a kornak, hogy aztán az otthonban ülve sápítozzanak a többiekkel kórusban, hanem programokat szerveznek maguknak. Kalandjaik egyszerűek, ugyanakkor élvezetesek. Elmennek borkóstolásra, pétanque-ot játszani, főzőtanfolyamra, élményfestésre és közben remekül szórakoznak, nevetnek, beszélgetnek és néha becsiccsentenek. Megszerettem Henket és barátait, mert nem voltak hajlandóak beletörődni, hogy a testük legyőzze őket. Elfogadták ugyan, hogy öregen nem tudnak úgy élni, mint régen, de folyamatosan feszegették a határaikat. Ami pedig nem ment, azt elengedték. Én is ilyen öreg akarok majd lenni.
A könyvben számos, a holland társadalomra jellemző utalás van, amelyeket én nem feltétlenül értettem meg, illetve nem ismertem az adott holland közéleti szereplőt, akiről szó volt. Így ezek a részek számomra kicsit unalmasak voltak, de ettől függetlenül is élvezhető a könyv, szóval ez ne tartson vissza senkit! A naplónak elkészült a folytatása is, amit én valószínűleg már nem fogok elolvasni. Jó volt ez a könyv, de pont elég is. Nem hiszem, hogy sok újat lehetne elmondani a holland nyugdíjasok életéről már.
"Ha a szelíd ember nem vigyáz, egyszer csak azon kapja magát, hogy ő is tele van gyűlölettel a "többiek" iránt."
"Egy biztos, a társalgóban folytatott bármelyik beszélgetésünk lezárható azzal a nyilvánvaló bölcsességgel, hogy aszondja: mi azt már úgysem érjük meg!"
"Az igazgatónő azt találta ki, hogy az egyik liftet ezentúl csak a személyzet használhatja. Ezáltal persze tovább nőttek a sorok a másik lift előtt. Korábban mindig lépcsőn mentem, de már nem bírom, úgyhogy jobb híján én is ott rostokolok a dugóban. Ha valaha tűz üt ki a házban, a lakók hamvasztása egy csapásra megoldódik. Csak a személyzet jut majd ki az épületből."
A bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy az öregek koszlott ruhákban járnak, fogukhoz verik a garast, büdösek, elbutultak, nyavalyognak, leeszik a ruhájukat, kerülik a fog(sor)mosást, folyamatosan a betegségeikről beszélnek és rémesen begyepesedettek. Az öregotthonban élni meglehetősen fárasztó dolog, rengeteg ostoba szabályt kell betartani, kezdve azon, hogy semmit sem lehet főzni a lakásokban, egészen odáig, hogy melyik liftet használhatják a bentlakók. A mi Hendrikünknek is vannak jócskán gondjai a testével (pelenkát hord és elektromopeddel tud csak közlekedni), de a szelleme meglehetősen fiatalos. Ráadásul talál maga mellé néhány hasonszőrű nyuggert, akikkel megalapítják az Öreg, de nem halott klubot. Ezek a férfiak és nők, bár komoly időskori kínjaik vannak, mégsem hajlandóak megadni magukat a kornak, hogy aztán az otthonban ülve sápítozzanak a többiekkel kórusban, hanem programokat szerveznek maguknak. Kalandjaik egyszerűek, ugyanakkor élvezetesek. Elmennek borkóstolásra, pétanque-ot játszani, főzőtanfolyamra, élményfestésre és közben remekül szórakoznak, nevetnek, beszélgetnek és néha becsiccsentenek. Megszerettem Henket és barátait, mert nem voltak hajlandóak beletörődni, hogy a testük legyőzze őket. Elfogadták ugyan, hogy öregen nem tudnak úgy élni, mint régen, de folyamatosan feszegették a határaikat. Ami pedig nem ment, azt elengedték. Én is ilyen öreg akarok majd lenni.
A könyvben számos, a holland társadalomra jellemző utalás van, amelyeket én nem feltétlenül értettem meg, illetve nem ismertem az adott holland közéleti szereplőt, akiről szó volt. Így ezek a részek számomra kicsit unalmasak voltak, de ettől függetlenül is élvezhető a könyv, szóval ez ne tartson vissza senkit! A naplónak elkészült a folytatása is, amit én valószínűleg már nem fogok elolvasni. Jó volt ez a könyv, de pont elég is. Nem hiszem, hogy sok újat lehetne elmondani a holland nyugdíjasok életéről már.
"Ha a szelíd ember nem vigyáz, egyszer csak azon kapja magát, hogy ő is tele van gyűlölettel a "többiek" iránt."
"Egy biztos, a társalgóban folytatott bármelyik beszélgetésünk lezárható azzal a nyilvánvaló bölcsességgel, hogy aszondja: mi azt már úgysem érjük meg!"
"Az igazgatónő azt találta ki, hogy az egyik liftet ezentúl csak a személyzet használhatja. Ezáltal persze tovább nőttek a sorok a másik lift előtt. Korábban mindig lépcsőn mentem, de már nem bírom, úgyhogy jobb híján én is ott rostokolok a dugóban. Ha valaha tűz üt ki a házban, a lakók hamvasztása egy csapásra megoldódik. Csak a személyzet jut majd ki az épületből."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése