Carl Honoré: Slow. A lassúság dicsérete

Hm. Először azt hittem, hogy egy jótanácsokkal megspékelt életmód-tanácsadó könyvről lesz szó. De Honoré könyve nem ilyen. Sokkal inkább egy afféle hosszú bevezető a Slow-mozgalom megismertetésében, vagy talán egy monstre magazin-cikk.

Személyes felütéssel kezdi a könyvet, egy olyan példát hozva, ami engem rögtön megérintett, mert magam is borzadállyal vegyes ámulattal csodálkoztam rá annak idején egy könyvesboltban a Három perces esti mesék című könyvre. Igaz, Honoré 10 perces esti mesés könyvet talált, de úgy látszik az eltelt 14 évben, amióta a könyvet megírta, csak tovább gyorsult a világ. Egyszóval személyesnek éreztem a könyvet, ami jó, azt hiszem.
Ezután történelmi áttekintést tett az idő mérésével kapcsolatosan, amit azzal kezdett, hogy rávilágított: életünket az óra határozza meg. Az óra mondja meg, hogy mikor kelünk és fekszünk le, mikor eszünk, mikor szórakozunk, nem pedig a szükségleteink. Majd ha az óra engedi, eszünk és alszunk. Ebbe belegondolva kicsit elkeseredem, mit ne mondjak... Majd átnyergelt a Slow Food mozgalom bemutatására, számomra némileg nagy ugrással. Ez a fejezet is olvasmányos volt (Honoré újságíró amúgy, mondtam már?), ugyanakkor engem annyira nem hozott lázba a lassan evés, az otthon főzés és az organikus bio tyúk boldog húsának témája.
Viszont kiderült, hogy van egy úgynevezett Citta Slow mozgalom is, ami a lassú városokat jelenti. Van egy 50 vagy 55 pontból álló lista, aminek egy Citta Slow-hoz csatlakozott városnak meg kell felelnie. Például, hogy legyen motorizált forgalomtól elzárt rész, több park, pad és fa legyen benne, erősítse a közösséget. Ez felvillanyozott! Milyen jó lenne, ha kicsit minden település le tudna lassulni! Éppen a múltheti kenuzás során fogadtam meg, hogy ezentúl igyekezni fogok mindig gyalog elmenni a munkahelyemre, mert lehetetlen, hogy azt a cirka 20 perces (oké, oda-vissza már 40) sétát ne tudnám mindnnap beiktatni! Ezen a héten sikerült is tartani ezt. Úgy szerveztem a másik munkámat, hogy ne kelljen rögtön a könyvtárból rohanni, és a Citta Slow fényében... nos, megveregettem a vállamat egy kicsit!

Ugyanakkor azt is elhatároztam (nem először, teszem gyorsan hozzá), hogy megpróbálok az össznépi vásárlási mókuskerékből is kiszállni. Nyilván van, amit meg kell venni, hiszen kell enni, vagy a felújításhoz is szükéség van dolgokra (Igaz is! A felújításunk tökéletesen belepasszol a slow életérzésbe. Tavaly ősz óta nagyon szépen, lassan halad a végkifejlet felé.... Nem lett kész karácsonyra, ahogy terveztük, sem Húsvétra, de hamarosan itt az új karácsony...Na, mindegy.), de például a ruhákon és kozmetikai holmikon bőven tudnék spórolni. Olyan szépen használom a tizensok éves fazekaimat, pedig mozog a fülük és lepattant itt-ott a zománc róluk, mondván: jó az még, minek új! Bezzeg ha egy klassz ruhát vagy cipőt látok, nem ilyen húrokat pengetek! Habár igazából már évek óta igyekszem kevesebbet venni, és szelektálni is, de határozottan van még hová fejlődnöm ezügyben.
Honoré nagyon sokat írt az autókról és a modern városok rohanó élettempójáról. Az autók tekintetében értem, hogy miről beszél. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az autó miatt van annyi dolgom. Ha nem tudnék 5 perc alatt odaérni egyik pácienstől a másikhoz, akkor bizonyára kevesebbet terveznék be. Nem mennék messzire vásárolni, nem tudna a gyerek annyi helyre eljutni. Lassabb és talán nyugodtabb lenne az életünk.

A test és lélek fejezetben a meditációról, jógáról és csikungról beszél, ami nekem különösebben nem tetszett. Úgy gondolom, hogy erősen sarkított az a dolog, hogy minden, ami keletről jön csak jó lehet, minden nyugati meg rossz. Nem csak a buddhista meditáció képes lecsendesíteni a tudatot, hanem a keresztény szemlélődő ima is. Nem csak a jóga tud békét adni, de a sima séta, vagy kirándulás, esetleg kutyasétáltatás is, netán egy kis horgolás, hímzés, rajzolás. Meglehetősen sarkítottnak és egyoldalúnak találtam ezt a fejezetet, ahogyan a betegséges rész is elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészt egyetértettem azzal, hogy az orvosoknak sokkal több időt kell(ene) szánni a betegek meghallgatására, ahhoz, hogy hatékonyan tudják őket gyógyítani, másrészt viszont zsigerből viszolygok az olyan dolgoktól, mint homeopátia, kristálygyógyászat, auraakármi. Elfogadtam, mert gyakran tapasztalom munkám során, hogy gyakran elegendő, ha meghallgatjuk és megértéssel fordulunk az emberek panaszai felé, hiszen az emberek általában nem hülyék. Ugyan nincs MRI berendezésük odahaza, mégis tudják, hogy a vállfájdalmaik sokáig fognak tartani, annak ellenére, hogy nincs komoly bajuk. Mindössze szeretnének egy kis megértést, együttérzést, odafigyelést azok részéről, akik kompetenciájában valamilyen okból megbíznak. Sajnos a rohanó orvoslásban erre egyáltalán nincs idő.  Pedig még így sem elég gyors, hiszen milyen sokat kell várni a szakrendelőben! Bezzeg, amikor mi vagyunk bent, akkor meg pikk-pakk kidobnak bennünket.
Később szó volt még a lassú szexről, a munkában való lassulásról és a pihenés fontosságáról is. Nem mondom, hogy nem volt érdekes a könyv, de inkább gondolatébresztő volt, semmint informatív. Jó volt elgondolkodni az életemről a slow fényében, és rájönni, hogy habár sok a rohanás benne, mégis inkább slow életet élek, mint nem. A fejezetek elején egy-egy idézet adja meg az alaphangot, amelyek közül nekem az alábbi tetszett a leginkább.
"A lélek nyugalma - minden aggodalom és gond elűzése - a nagy emberek titkos fegyvere." J. A. Hadfield kapitány (Ő egy brit pszichoanalitikus volt, aki 1967-ben halt meg.) Összességében nem volt időpazarlás elolvasni a könyvet, de nem egy kihagyhatatlan darab.