A boldogság ára

Sokat gondolkodok a boldogságon, és a megelégedettségen. Olyan gyakran hallom, hogy mennyi rossz van a világban, annyi problémáról számolnak be nekem az emberek, hogy el kellett gondolkodnom azon, hogy én miért nem így látom az életemet? Tudom, hogy vannak különböző személyiségtípusok, vannak pesszimisták, akiknél mindig félig üres az a bizonyos pohár, és vannak az optimisták, akiknél meg félig még tele van. De nem hiszem, hogy minden panaszt és elégedetlenséget meg lehet ezzel magyarázni.

fotó: Pinterest

Úgy gondolom, már eleve a boldogság értelme is zavaros. Egy régebbi posztomban már írtam erről, Ferenc pápa beszéde alapján. Hogy boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig vidámak vagyunk, és megvan mindenünk. Nem ettől függ, hogy boldogok vagyunk-e, mert akkor nagyon, de nagyon kevesen lennének boldogok a világon. El kellene vonatkoztatni ettől az elképzeléstől és új módon ránézni az életünkre.

Biztos nem mondok újdonságot vele, ha elárulom, hogy mindig találunk nálunknál kevésbé szerencsés embereket. Vagy éppen még szerencsétlenebbeket, ki hogy nézi, ugyebár azt a poharat.

Nos, ha megpróbáljuk magunkat másokhoz mérni, még mindig kicsúszhatnak a dolgok a kezünkből, hiszen olyan sokan meg jobban élnek, mint mi. Kutyafáját, mit tehetünk?

Ha logikusan próbálunk gondolkodni, akkor a többséghez kellene mérnünk magunkat, a többsége ennek a bolygónak viszont szegényebb, bezártabb, betegebb, mint mi vagyunk. Az emberek nagyobbik részének tiszta ivóvize sincs elegendő, nemhogy új autója, vagy nagyobb lakása, vagy hitelmentes élete. Még egy viskója sincs mindenkinek, amire hitelt kaphatna. Ráadásul ilyen emberek nem csak a messzi Afrikában, Indiában vannak ám, hanem itt, közvetlenül mellettünk is....

Nekünk nem kell menekülnünk háborúk elől, minket nem zárnak börtönbe a vallási meggyőződésünk miatt, a mi gyerekeink bármilyen iskolába járhatnak, és van orvos, aki meggyógyít bennünket. Lehet, hogy itt eszébe jut kinek-kinek vérmérséklete szerint egy-két hiányosság, ami az oktatásügyet, vagy az egészségügyet érinti, de abban megegyezhetünk, hogy itt VAN iskola (nem is egy), óvoda, kórház és szakrendelő.

Számtalanszor hallottuk már, hogy a világ anyagi javainak 90%-át a világ lakosságának 20%-a birtokolja. Hát, kérem, mi is abban a 20%-ban vagyunk. Felháborító! Vagy nem? Szerintem inkább hálára kellene, hogy indítson bennünket, és annak megbecsülésére, amink van. Különben mi is olyanok vagyunk, mint a sokat kárhoztatott "mai fiatalok", akiknek a feneke alá van tolva minden, mégis többet akarnak és hálátlan büdös kölykök, mert még pazarolják is, amit a szülők nagy kínnal összeszedtek.

fotó: Pinterest

Namost akkor, hogyan is legyünk boldogok? Szerintem úgy, hogy felemeljük a fejünket és végre elkezdünk másokkal is foglalkozni. Menten észrevesszük, hogy milyen jó helyzetben is vagyunk. Régi, örökbecsű mondás, amit sajnos mostanában csak inkább a gyerekeknek szoktunk emlegetni, hogy jobb adni, mint kapni. És itt nem csak ajándékokról van szó! Adjunk időt másoknak! Mondjuk erre pont nem érvényes, hogy több lesz belőle, ha szétosztjuk, viszont lehet, hogy észrevesszük, hogy olyasmire kellett eddig idő, amire valójában nincs is szükség. Pl minden buta megosztás elolvasására (Persze tudom, hogy vannak értelmes megosztások is, nem ezekre gondoltam!), minden rémhír végiggondolására, az összes tévécsatornánk végigcsattogtatása esténként háromszor, fele-sem-igaz bulvárhírek olvasása a neten (ennél sokkal, de sokkal jobb, a fele-sem-igaz falusi pletykák megbeszélése a szomszédasszonnyal személyesen, nem messengeren), stb.

Álljunk fel, induljunk el, hívjunk meg másokat, beszélgessünk és találkozzunk! Mélységes meggyőződésem, hogy ha sikerül közösséget találnunk másokkal, akkor megelégedettebbnek érezzünk magunkat. Ha azt keressük, hogy mi köt össze a másikkal, nem pedig azt, ami szétválaszt, akkor máris sokkal szimpatikusabb lesz a másik, nem mellesleg pedig mi is azok leszünk az ő számára. És mindez nem megalkuvás, nem a saját elveink elvetése, hanem a közösség keresése a másikkal. Hogy szeretettel forduljunk a másik felé, és bizalmat adjunk neki az esetleges más meggyőződése ellenére is. Nem kell egyetértenem vele, de létezik olyan kapcsolat is, ami a kölcsönös tiszteleten alapul, nem durungolja le a másikat meggyőződése, elvei, hite vagy politikai nézetei miatt, hanem meghallgatja.

fotó: Pinterest

El lehet mondani a mi véleményünket is, de nem kell kierőszakolni az egyetértést, a helyeslést a másikból. Annak mi sem örülnénk, hiszen, akkor védekező állásba kényszerülve kellene mentegetnünk a saját meggyőződésünket. 

Azt hiszem, ha a többieket nem ellenségként tekintjük, akkor öröm velük és velünk is lenni. És ha nem vagyunk magányosak, ha van kivel összejönni és megosztani az élet terheit, akkor közelebb juthatunk a megelégedett és boldog élethez. Akkor is, ha az életünkben gondok, terhek, csalódások vagy szomorúságok vannak. 

Az életemben fontosak a kapcsolatok, a valódi, szemtől-szemben zajló beszélgetések. Lehet ez egy egyszerű csevej reggel a boltban, de lehet egy mély beszélgetés is. A lényeg, hogy legyen kapcsolatom a többi emberrel, mert magamat a másikban ismerem meg még jobban, és tudok megelégedettebb és boldogabb lenni. És ugyanezt tudom egyúttal a másiknak is ajándékozni. Adni pedig ugyebár tényleg jobb, mint kapni....