Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Ez egy agyon dicsért könyv, rakás díjat is plecsniztek rá a megjelenés évében, 2016-ban. 2017-ben pedig Pulitzer-díjat is kapott. Szóval már eleve nagy előítéletekkel nyitottam ki a regényt, mert számtalan alkalommal csalódtam már nagynevű díjakkal ellátott könyvekben. Ráadásul a téma sem különösebben csigázta fel az érdeklődésemet, de azért kíváncsi voltam, mit tud ez a regény. 

A történet az 1800-as évek közepén játszódik, a címadó föld alatti vasút pedig egy tényleges vasút (gőzös) a föld alatt, ahol rabszolgákat szöktetnek. Az amerikai Délen indul a sztori, a főhősnő Cora, aki megszökik az ültetvényről, ahol születése óta él és dolgozik. Az ő viszontagságait követhetjük nyomon, némi fordulatossággal és egy őrült rabszolgavadásszal megspékelve. Elolvastam, de nem ragadott igazán magával a történet. Az író jól ír, nem is kínlódtam sokáig az olvasással, de valahogy nem volt élet a regényben. Feltételezem, hogy nem akart nagyon csöpögőset, vagy melodramatikusat írni, ami nagyon helyes is, de én végig kívülálló tudtam maradni, nem húzott be a történet. Cora számomra egy olyan kiállítási tárgyra emlékeztetett, mint amiről olvashattunk is a regényben. Mint aki nem is él, csak azért van, hogy illusztrálja, amit a történelem órán hallunk. Egyébként a történelem óra rendben volt, sok információt meg tudtam a rabszolgaság koráról, érdekes volt. Próbáltam utána járni annak, hogy ténylegesen mi volt ez a föld alatti vasút, mert számomra nem tűnt reálisnak, hogy tényleg vonat járt a föld alatt. Nos, tényleg nem járt vonat a föld alatt, de volt egy Földalatti Vasút nevű mozgalom, melynek célja valóban az volt, hogy a Délről menekítsen rabszolgákat Kanadába és New Yorkba. A mozgalomban amerikai abolicionisták (Az abolicionizmus a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom a 19. századi Amerikában. Vezető alakja John Brown volt.) vállaltak kulcsszerepet, mint "kalauzok", vagy "állomásfőnökök". Az előbbiek vezették a szökevényeket, az utóbbiak rejtekhelyet biztosítottak nekik. 

Furcsa volt a könyvben, ahogyan az író a fejezeteket egymás mögé rakta. Volt, hogy mi már tudtuk, hogy az egyik szereplő meghalt, de később egy egész fejezet szólt róla. Nem volt nagyon zavaró, de nekem nem tetszett ez a megoldás. Azt viszont értékeltem, hogy nem kaptuk az erőszakot minden oldalról az arcunkba, habár nem szűkölködik a regény vérben és fájdalomban. Ridgeway alakja elég gonoszra sikerült, de voltak sokkal emberibb (hihetőbb) szereplők is. Sajnos pont a két főszereplő volt egy kicsit számomra valószerűtlen. Cora túl hideg, élettelen, Ridgeway pedig valószerűtlenül gonosz és bestiális. Kissé fárasztottak Cora elmélkedései is, amik nyilvánvalóan szép gondolatok voltak, de szintén távolították őt tőlem. Olyan volt, mintha egy könyvből olvasta volna fel előre megírt okoskodásait arról, hogy miért rossz a rabszolgaság. Ugyanakkor a regény erényei közé tartozik, hogy a vége sem az a rózsaszín álom, annak ellenére sem, hogy sikerül a nagy tett, a szökés Északra (Talán nem árultam el ezzel nagy titkot..). Azt éreztem meg benne, amit A Gyűrűk Urában fogalmazott meg Tolkien: "Hogyan lehetne a világ újra olyan, mint volt, ha ennyi szörnyűség történt közben?" Corának nincs miért örülnie, mert olyan sebeket kapott út közben, amik soha nem gyógyulnak be. 

Összességében szerintem erősen túlértékelt könyv, ami csak a témája miatt kapott ekkora díjesőt. Ettől függetlenül különben jó, az író tud is írni, szóval nincs vele baj, csak számomra nem nyújtott katartikus élményt. Lehet, hogy ez lesz az új Tamás bátya kunyhója, a kötelező olvasmányok listáján...