Könyvajánló: Az éhség ünnepei

J.M.G. Le Clézio könyve már elég hamar rákerült a listámra, de sokáig nem jutottam vele sokra. Mindenképpen szerettem volna olvasni tőle, mint irodalmi Nobel-díjastól, és ez a könyv volt meg a könyvtárban. Az édesanyja életéből írt meg egy részt.

A fülszöveg alapján egyáltalán nem arra számítottam, amit végülis kaptam. Az alapján egy kalandos, drámai történetre vártam, főképpen emiatt a mondat miatt: "Akiből - bár nem akarta - húszévesen hősnő lett." 

 A történet főszereplője Ethel, a szerző édesanyja. Sokáig időzünk a gyermekkorában. Mesél a nagybácsiról, aki mint unokájára tekint Ethelre, és rá is hagyja minden vagyonát, amit aztán Ethel édesapja úgy, ahogy azt kell, elherdál mindenféle bolondos ötletre. A szerző nagyapja Mauritius szigetéről jött Franciaországba, ahol megnősült, és Párizsban telepedett le. Élénk szalonéletet folytattak a rokonokkal, barátokkal, és rengeteg élősködővel és csalóval. Ethel apja, Alexander nagy ábrándozó volt, elherdálta a felesége vagyonát is olyasmikre, mint bányák fekete Afrikában, amik természetesen nem is léteztek, vagy fából készült légcsavar tervei. 

Maga az összeomlás, az elszegényedés és a második világháború egyszerre jön el, és teljesen szétbombázza az addigi éltet. Ethel ekkorra már szerelmes lett Laurent-be, a szerző apjába, ha jól sejtem, bár ez nem derül ki konkrétan. Laurent a háború kitörésekor Angliába, a hazájába megy harcolni, Ethel és a család pedig Nizzába menekül, hiszen Hitler hihetetlen gyorsasággal átmasírozva az országon, már Párizsig jutott. 

Nizzában élik túl a háborút, éheznek, Ethel az, aki 20 évesen fenntartja valahogy a családot, hogy ne halljanak éhen. Végül véget ér a háború, Laurent visszatért, és össze is házasodnak. Kanadába települnek át, de arról már nem értesülünk, hogy ott mihez kezdenek. Ethel már várandós, mikor elindulnak, sejteti a szerző, hogy ő az a baba, de nem vagyok azért egészen biztos ebben.

Azt vártam volna a könyvtől, hogy részletesebb lesz az éhség korszakának kifejtésében, de nem volt az. Egyáltalán: én elég felületesnek éreztem, Nobel-díj ide, vagy oda. Semmiről nem tudtuk meg igazán semmit. Sem az eseményekről, sem a szereplők érzéseiről, vagy gondolatairól. Részletes történelmi ismertetőt sem kaptunk. Egyedül a könyv végén részletezett valamit a szerző: azt, hogy Párizsban hogyan bántak a zsidókkal, hová zárták be őket, mielőtt a deportálásuk megtörtént volna. Illetve még korábban, a háború közvetlen közelében milyen zsidótörvényeket hoztak, és kik írták őket alá. A szerző édesapja a nagynénjével élt, aki ott pusztult el a párizsi gettó-szerűségben. Erről tudunk meg bőségesebb adatokat, de semmi másról, mintha a könyv lényege az lett volna, hogy leírhassa ezt a részt a szerző. De akkor már írhatott volna ebből a témából könyvet. Szerintem.

Bennem nagy hiányérzet maradt. Bár Ethel szimpatikus szereplő volt, erős nő, mégsem éreztem magamat közel hozzá, hiszen szinte semmit nem tudunk meg róla. Volt viszont egy szál, ami szépen kifejtődött, vagy legalábbis nekem elég volt, amit elmesélt a szerző. Az örök szerető, Maude. Alexandre még mielőtt feleségül vette volna Justine-t, akkor volt együtt Maude-dal, az énekesnővel. Később is szeretők maradtak, Ethel és Justine gyűlölte Maude-ot. Miatta voltak a legnagyobb veszekedések a házaspár között. A nizzai tartózkodás során ismét megjelenik Maude, ő is oda menekült. Már öreg, foga sincs, ráncos és az éhhalál szélén áll. Ethel és Justine segítik őt saját szűkös élelmiszereikből, hogy éhen ne haljon. Talán Justine is megbocsátott, de a lényeg, hogy éhség van, segíteniük kell, túllépve a régi dolgokon. Ez nagyon szép gesztus, nagyon tetszett nekem. Maude pedig még maga is ad a kapott ételekből a nálánál is sanyarúbb(nak vélt) sorsú szomszédasszonyának. Ez a rövid rész a könyvből tetszett a legjobban. Visszaadja a reménységet, hogy a világból soha nem tűnik el a jó, akármilyen szörnyű idők is érkezzenek el.

Ajánlom-e a könyvet? Hát, nem tudom. Szerintem simán meg lehet lenni nélküle is. De nem rossz könyv, csak én sokkal többet vártam tőle. Hiányérzettel csuktam be. A fülszöveg elcsábítja az embert, de nagyjából mindent le is ír, ami benne van a könyvben, később már nemigen fog meglepetés érni senkit az olvasás során. Talán Az Afrikai jobb lehet, ami a szerző apjának állít emléket.