Könyvajánló: A lakók

Bernard Malamud könyvét igazából nem is terveztem, hogy elolvasom. Ki akartam rakni a polcra a könyvtárban, és előtte belelapoztam. Aztán benne is ragadtam. Tegnap pedig befejeztem az könyvet. A lakók előtt nem olvastam semmit Malamudtól, és őszintén szólva a nevén kívül nem is tudtam róla semmit. A leltározás során olvastam róla, hogy a huszadik század kiemelkedő írója volt. Csehov, Joyce és Hemingway örököse. Hm.

A lakók története nagyjából annyi, hogy két író agonizál, hogy be tudja fejezni a könyvét. Nem tudják, és azt hiszem ezzel nem is árultam el nagy titkot, hiszen már kb az első oldalon kiderül, hogy az egyik író már 10 éve írja a könyvet, és már csak egy nagyon kicsi hiányzik hozzá, hogy befejezze. Simán kihallani a sorokból, hogy abból bizony nem lesz semmi. Hát, nem is lesz.

A flik-flakkok már érdekesebbek: az egyik író, Lesser, akinek már megjelent 2 könyve, és az egyik ráadásul nagyon jó is, fehér és zsidó. A másik, Willie Spearmint pedig fekete, de nagyon fekete. Öntudatos, büszke fekete. Valami bájt ad a könyvnek, hogy egyáltalán nem PC (Persze 1971-ben íródott, amikor a politikai korrektség még nem volt elemi követelmény minden nyilvános megszólalásban. Régi szép idők.), simán és durván zsidóznak benne, és Willie nem afroamerikai, hanem néger, sőt néha nigger.

A két író egy lebontásra ítélt házban ír. Lessernek van ott lakása, és nem volt hajlandó kiköltözni. Már csak egyedül van, és nem mehet sehová, mert itt kezdte el írni a könyvét, és már annyira mindjárt befejezi, hogy nem mehet el máshová, mert még kizökken a ritmusból. Pedig a háziúr már 6000 dollárt ajánl, ha elcuccol. De nem, Lesser nem megy. Sőt, egy nap megjelenik Willie, beveszi magát az egyik elhagyott lakásba, és nekiáll gépelni a könyvét. Természetesen a két író összejön, mintha valamiféle barátság alakulna köztük, de aztán Lesser megismerkedik Irene-nel, Willie fehér macájával (érdekes, hogy a könyvben durvább szó a maca, mint a nigger), és oda lesz a szíve.

A könyv utolsó része már elég bizarr, minden összeomlik, Lesser könyve (és a másodpéldány is!) megsemmisül, élete romokban. Próbálja újraírni a könyvet, de itt aztán már tényleg látszik, hogy veszett fejsze nyele. Ráadásul szerintem a végére meg is bolondult Lesser, belebolondult a könyvébe. Ez a rész hagyott leginkább nyomot bennem. Nagyon erősen lett megírva. Nem akarom elárulni a titkokat, hogyan is semmisült meg Lesser könyve. Legyen elég annyi, hogy nem véletlenül.

Hát, fura volt. A könyv második felétől már tényleg érthető volt Hemingway és Joyce öröksége: a nyavajgás, a kínlódás, amit lerendeztek az írók, hát, az nem semmi volt. Biztos vagyok benne, hogy Malamud saját tapasztalatait vetette papírra, amikor azt a kínt mutatja be, hogy az író nem tud írni. Vagy tud írni, de bizonytalan benne, hogy jó-e? Vagy amikor azt érzi, hogy szétesett a könyv, minek is írta eddig?

Lesser könyvéről nem sokat tudunk meg. Elvileg a szerelemről szól. Irene-nek próbálja elmondani, hogy pontosan miről is szól, hosszan magyarázza. Na, ott aztán már mindenkinek világos, hogy az a könyv soha az életben nem íródik meg! Nagyon homályos a története ezért próbálom tőmondatokban elmondani, hátha akkor mindannyian jobban megértjük: Egy író regényt ír. A regény hőse egy író. De nem saját magáról mintázta. Igazából mégis. Igyekszik, hogy ez ne legyen nyilvánvaló. Keresi a szerelmet. Megtalálja egy szép lányban. Szerelmes. De valami hiányzik. Úgy gondolja, hogy ír egy könyvet a szerelemről. Akkor majd megérti. De nem halad. Pedig már majdnem érti.

Hát, na. Itt már látszik, hogy Lessernek kezd szétesni az agya, amint az meg is fog történni hamarosan.

Nagyon tetszett, ahogy a szerző el tudta hitetni, hogy Lesser élete megváltozhat, hogy ki tud törni a könyve börtönéből, a szerelem, és az igazi élet kedvéért. Végül nem tudott, és ettől még idegesítőbb a vég. Bele tudom látni ebbe a helyzetbe a mai embereket is, akik a netes világban tobzódnak, virtuális barátságokban, és az igazi élet elmegy mellettük. Nem élnek, csak egy monitoron át nézik, hogy mások meg igen. (Persze az megint jó kérdés, hogy a mások, ott a monitoron, valóban élnek-e, vagy csak megmutatják, hogy hogyan élnének, ha nem éppen a megosztással volnának elfoglalva...)  Lesser mindig a könyvére hivatkozott, mindent beáldozott a könyv befejezéséért, számára ez volt az élet értelme. Willie-ig és Irene-ig. Amikor velük megismerkedett egy más életet látott, a valódit. Szerelmes lett, és igazán élni akart, valódi életet. Persze végül nem sikerült neki, a könyve ismét elkapta a grabancát. De Willie megfertőzte őt a szabadságvágyával, az öntudatával, hogy "Le van szarva a forma! Én magam vagyok a forma!". Csak sajnos Lesser is hatott Willie-re, aki egyre lassabban írta a könyvét, belefogyott a küszködésbe, és végül ő is olyan mély kátyúba jutott a könyvével, mint Lesser. A két ember kioltotta egymást.

Nem egy vidám könyv volt, de érdemes elolvasni.