Könyvajánló: Kanyargó időben 2.

Huh. Elég nehezen verekedtem át magamat a második köteten! Közben elolvastam még vagy három másik könyvet, kihímeztem néhány fékötőt, és meghorgoltam magamnak egy kendőt is. De végeztem, jelentem! Megtudtam mindent, amit akartam, és egy csomó olyan dolgot, ami tulajdonképpen annyira nem érdekelt.

A könyv első, nagyobbik fele Marilynről szólt. Ez érdekes volt, viszonylag haladósan is ment az olvasás. Miller mintha kínosan ügyelt volna rá, hogy ne mondjon semmi rosszat sem volt feleségéről. Mégis kitűnt, hogy a házasságkötésük után  viszonylag hamar elvesztette a türelmét az ingatag lelkiállapotú Marilynnel szemben. Okolt ezért az állapotért elég sok mindent és sok mindenkit: a színésznő nehéz gyermekkorát, azt, hogy erőszakot kellett elszenvednie, a mesterét, Lee Strasberget és hatalmaskodó feleségét, Paulát is. De szerintem akkor került a legközelebb az igazsághoz, amikor a sok altatót okolta, amit felesége beszedett. Próbál úgy elmondani mindent, hogy mégse adjon ki semmit, igyekezett nagyon semlegesen és tapintatosan írni a gondjaikról. Így viszont találgatásokra vagyunk hagyva. Amire én jutottam: Marilyn Monroe erősen önbizalom hiányos nő volt, és sajnálatos módon az altatók és nyugtatók rabja lett. Igyekezett kitörni a buta, szexi, szőke nő skatulyájából, de ebben a törekvésében nem segítette senki, sőt a Twentieth Century Fox (ezzel a filmstúdióval volt szerződéses kapcsolatban Monroe) éppenhogy akadályozta. Színésznő volt, nem is rossz színésznő, de ő mégis bizonytalan volt. Ezért hagyatkozott Lee Strasbergre, aki amolyan lélektani rendező, és Marilyn guruja vagy hasonlója volt. Olyan, aki azért piszkálja, zaklatja a színészt, hogy kihozza belőle a mélyen benne lévő állatot. Legalábbis így vettem ki Miller szavaiból. Marilynnek nem ilyen mester lett volna való, de ő szinte istenítette Leet. Nem volt egészséges kapcsolat, Miller szerint a legrosszabbat hozta ki a nejéből.

De szerintem a férjével sem volt egészséges a kapcsolata, ami nem is meglepő, hiszen Marilyn maga nem volt egészséges lelkiállapotú ember.

Nem mondta el ugyan, hogy miért is házasodtak össze, de úgy tűnik, Millert egyszerűen elolvasztotta Marilyn szépsége, szexis teste, és főleg az, hogy valami oknál fogva Marilyn érdeklődött utána. Sok mindent eldobott Monroe kedvéért: első feleségét és gyerekeit elhagyta, egy időre az írásról is lemondott, sőt átmenetileg az otthonáról is, mert egy nevadai isten háta mögötti helyen kellett 6 hetet eltöltenie, hogy kimondják a válást, minden hercehurca nélkül (Amerikában voltak ám fura törvények!). Mikor végre összeházasodtak nem maradt sok jó hónapjuk. Miller teljes természetességgel írja: " A testi kapcsolatunk már eltűnőben volt, nem illettünk össze, mintha két, összeegyeztethetetlen éghajlatról jöttük volna." Mintha ez normális volna egy házasságban! Pláne minden férfi álmával, Marilyn Monroe-val való házasságban. Nem tudom, hogy mire számított Miller, de elég valószínű, hogy nem erre. Innentől kezdve már mélyrepülés volt a házasságuk. A Kallódó emberek (ezt a forgatókönyvet ő írta kifejezetten Marilynnek) című film forgatásán aztán annyira el is távolodtak egymástól, hogy a film befejezése után elváltak. De hogy mi volt ennek az oka, nem tudjuk meg Miller nagy meséjéből. Hiába beszélt annyit Marilynről, nem tudjuk meg, hogy mi volt vele a baj. Végül Miller megkönnyebbül, hogy elváltak. Azt hiszem elég nagy csalódás volt neki a nő, a vele való házasság pedig valószínűleg nagyon zaklatott lehetett.

Következő feleségével, Inge Morath-tal a Kallódó emberek forgatásán ismerkedett meg. Azt írta, hogy akkor alig beszéltek pár szót, néhány hónappal később New Yorkban lettek barátok. Azt nem mesélte el, hogy mikor lettek többek, mint barátok. De pont a szűkszavúsága miatt valahogy az az ember érzése, hogy hamarább, mint bevallotta. (Érdekes lett volna, ha bevallja, hogy ő az a férfi, aki megcsalta Marilyn Monroe-t, minden idők egyik legkívánatosabb nőjét...) De végülis mindegy. Marilynnel elváltak, Ingét elvette feleségül. Nagyon "érdekes" elképzeléseik voltak a házasságról: "Egy házasságnak addig kell tartania, ameddig tart, vélte Inge. Ilyen szellemi szerénységben házasodtunk össze; szilárd, de minimális elvárásokkal, elfogadva önnön kiszámíthatatlanságunkat. Minden állandóan átmeneti volt, és meglepetésünkre így is maradt; akár egy nádszál, amelyet inkább csodálni kell, mintsem óvatlanul rátámaszkodni; a házasság, végül is, kölcsönös megbocsátás, és ő tudta, hogy ebben bőven lesz majd része." Csodálom, hogy ilyen hozzáállással egyáltalán együtt maradtak. Bár talán a legérthetetlenebb az, hogy miért házasodtak egyáltalán össze, ha ennyire ideiglenesnek képzelték az egészet? Azért megnyugtatásul elárulom, hogy Inge volt Miller utolsó felesége.

Azért a magánéleti történeteken kívül ebben a kötetben is van pár jó sztorija Millernek. Nagyon tetszik, ahogy a hangulatokat meg tudja festeni. Egyik kedvenc részletem ebből a kötetből:

"Sandy összemosott beszéde meglehetősen érthetetlen volt, ugyanakkor bárki máséval összetéveszthetetlen; az ötvenes években egy vasárnap reggel arra ébredtem, hogy az ő hangját hallom a hálószoba ablakán - lehetséges, hogy ő beszél kint az úton, méghozzá franciául? Kimentem, csakugyan Sandy volt, levágott aljú nadrágban és szakadt szandálban lassan sétált Oskar Nitschkével, egy francia építésszel, aki nemrégiben megsüketült; Sandy bádogtölcsért erősített a locsolócső egy darabjához és ebbe beszélt; Nitschke a füléhez tartotta a csövet és panaszkodott, hogy Sandy túl hangosan kiabál. Nitschke nyakában kartonpapír lógott, Calder utánozhatatlan betűivel a következő felirat állt rajta: "SÜKET VAGYOK". Mindketten egy-egy üveg vörösbort tartottak a kezükben. Egyik egész éjszakai ivászatuk ért éppen véget."

Összességében megérte végigküzdenem magamat a könyvön. Arthur Miller nagyon tud mesélni, és bár nem állíthatom, hogy minden pillanatban képben voltam, hogy hol is járunk az időben, de mindenképpen jól szórakoztam. Maga Miller nekem nem egy szimpatikus személyiségként jelent meg a memoárja alapján, főként a feleségeihez való hozzáállása és az erős baloldalisága nem tetszett. Voltak viszont nagyon is jó meglátásai a világról, amikre csak bólogatni tudtam, és kétségtelenül volt érzéke a vicces és abszurd helyzetekhez. 

Szóval ajánlom-e Arthur Miller memoárját? Igen, ajánlom, de nem mondom, hogy könnyű olvasmány.