Könyvajánló: Máglya

Nagyon jó volt olvasni Dragomán György regényét, egy nap alatt végeztem is vele, és sajnáltam is, hogy vége van. Valahogy rögtön megragadott a hangulata, szinte olvastatta magát.

A történet azzal kezdődik, hogy Emmát, a kiskamasz lányt, az igazgatói irodába hívatják. Ott ül egy néni, akivel Emma még sohasem találkozott. Kiderül, hogy ő az anyai nagyanyja, és azért jött, hogy magához vegye Emmát, aki árvaságra jutott.  A találkozásig Emma nem is tudta, hogy a Nagymama él, pontosabban, anyukája azt mondta neki, hogy a mamája meghalt. Nem indul túl simán a kapcsolat, Emma erősen távolságtartó a nagyanyjával szemben, aki elég tapintatos ugyan, de szeretne kapcsolatba kerülni unokájával. Őszintén szólva én azt hittem az elején, hogy ő majd egy gonosz boszorka-típusú nagymama lesz, aki terrorizálja a kisunokáját. Na, a Nagymama egyáltalán nem ilyen.

Már a legelejétől fogva áthatotta valami misztikus légkör az egész történetet, Nagymama mágiát használ: kis hétköznapi marhaságok ezek. Pl. kávézaccból olvassa ki az események várható menetét, rajzol a lisztbe a gyúródeszkán, nem pakol el semmit, amit elhalt férje tett le valahová, stb. Emma ezeket csak nagyon rövid ideig tartja furcsának, aztán beleszokik, sőt, ő is kezdi alkalmazni Nagymama szertartásait. Ugyanakkor ő egy kamaszodó lány, aki megvívja a maga küzdelmeit a kortársai között, szerelmes lesz, beleveti magát a sportba. Erről az életéről is sokat megtudunk.

Lassanként azért csak kibontakozik a "valódi" sztori. A Ceaucescu-rendszer bukása utáni felfordult román világ a színhely, a szereplők azok az emberek, akik a forradalom után keresik önmagukat, próbálnak elszámolni a múltjukkal. Köztük van Nagymama, de Emma is, akinek a szülei lettek a rendszer áldozatai.  De még ennél is régebbre, a Holocaust idejére nyúlnak vissza Nagymama emlékei, amiket kínnal és keservvel próbál elmesélni Emmának, küzdve saját magával, fájdalmaival, lelkifurdalásával.

Dragomán György mesterien gerjeszti a feszültséget, a sok misztikus "hókusz-pókusz" megteszi a magáét, szinte félünk tőle, hogy Nagymama valóban kimondja az igazságot, ami bizonyára rettenetes. Végül kimondja, és tényleg rettenetes. A konklúzió mégis az, hogy ha nem nézünk szembe a múlttal, akkor nem tudunk tovább lépni.

Számomra a könyv nagy erénye volt a hangulata, amit olyan jól teremtett meg Dragomán György, és végig fenn is tudott tartani. Habár tőlem ezek a mágikus hókusz-pókuszok messze távol esnek, de úgy mond "bevettem" a dolgot ebben a könyvben, és működött. Illetve ettől működött a könyv.  Mert ha lefosztjuk a misztikus ködöt a történetről, akkor végeredményben elég egyszerű: egyik vonalon ott van Emma, aki fiatal, és nem tehetett semmiről, ami az elmúlt rendszerben történt, ámde szenvedő alanya volt annak. A másik vonalon pedig ott van Nagymama, aki nagyon is benne volt valamiben, amiről sokáig nem tudjuk, hogy micsoda volt, de sejthető, hogy nagy tragédia. És az is. Nagy tragédia, sőt tragédiák, amik kis híján örökre megbomlasztják az elméjét. Nem lövöm le a poént, habár úgy gondolom a könyv hangulata visz mindent, attól olyan jó olvasni, nem pedig a kiderülő titkok miatt. Természetesen a történet is méltó arra, hogy elolvassuk, s érdekes is, hogy ugyan mi fog kiderülni Nagymama múltjából, miért utálják őt olyan sokan a városban, miért nem vihet gyertyát a hősi halottak emlékhelyéhez, mi volt/van a kertvégi sufniban?

De a misztikum adja meg azt a pluszt a könyvnek, ami olyan izgalmassá teszi. Nem mindig tudtam mit kezdeni az események folyásával, volt egy-két részlet, ami már-már kifektetett, pl a sárember. Na, az már olyan volt, mint egy X-akták rész. De pl az, hogy Nagymama nem engedte Emmát a sufni közelébe, nagyon is jól fokozta a hangulatot. Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle titok lappang ott bent, de sokáig tartott mire kiderült, hogy milyen szörnyen szomorú titok is volt az. A feszültséget fokozta az is, hogy Nagymama szakaszosan mesélte el Emmának élete történetét, ami mindenképpen kikívánkozott belőle, de ami olyan fájdalmas volt, hogy nehezen tudta elmesélni. Ez a megszakításos mesélés az első két megszakításnál még zavart, utána már nem. És amikor végül minden elmeséltetett, akkor meg is értettem, hogy mindazt, amit Nagymama el akart és el kellett mesélnie, azt nem is lehetett volna egyszerre kimondani. Sem befogadni.

Szóval a könyv nagyon tetszett, készülök elolvasni A fehér királyt is Dragomántól, ami egyben a januári könyvklub témája is lesz.