Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Jó ideje készültem már olvasni valamit Grecsó Krisztiántól, aki az egyik legnépszerűbb kortárs író. Annyira kortárs, hogy csak 4 évvel idősebb, mint én. Végül erre a regényre esett a választásom, miután az egyik kedves olvasó azzal hozta vissza a könyvtárba, hogy ez az író legjobb könyve.

Nagyon érdekes élmény volt olvasni. Én elég gyorsan olvasok, de ezt a könyvet nem tudtam csak úgy "ledarálni". Talán ebben az is közrejátszott, hogy sokat ugrál az időben. Egyes szám első személyben írott regényről van szó (szeretem az ilyet), és hol a saját dolgairól, hol a családjáról beszél. Hol régmúlt időkben járunk, hol pedig a jelenben. De azért is haladtam vele lassabban, mert sok emlék tolult fel bennem az olvasás közben, sokszor elkalandoztam. Főleg a regény első felében. Végeredményben egy családregényről van szó, ahol a főhős megpróbálja megmagyarázni, hogy mi befolyásolhatta a családja szerencsétlen sorsát. A hely, ahonnan származnak? Vagy a gének? A példa? De akkor hogy lehet a "jó" szülőknek két ilyen "rossz" fia? (Érdekes dolog a regényben, hogy a nőkről nem nagyon esik szó. Kivéve a nagymamát.) Mivel ő is éppen válságban van (elhagyta a szerelme), ezért talán érzékenyebb az egészre. A saját fájdalmára, kudarcára is szeretne valamilyen magyarázatot találni a családja sorsában.

Elgondolkodtató, hogy mit is hozunk magunkkal. Saját családomra, a mi történeteinkre is gondoltam olvasás közben. Eszembe jutott, hogy mennyi regényes van a mi famíliánk históriájában is; talán le kellene írni... A főhős családja első ránézésre hétköznapinak tetszik, hiába van annyi alkoholista és kikapós benne, mert ez már szinte általánosnak mondható sajnos, mégis elmesélve, az okokat kutatva érdekesek, szinte regényesek lesznek. Belegondoltam, hogy minden kisiklott életnek megvan a története, ami érdemes lehet az elmesélésre, meghallgatásra. Lehet, hogy csak a család szégyenét látjuk a mindenét eljátszó, vagy elivó nagybácsiban, vagy fiúban, de neki is megvan a maga története. Ami ha nem is teszi elfogadhatóvá a tetteit, de megvilágítja őket valamennyire. Végeredményben mindenki megérdemelné, hogy fontos legyen valakinek az ő élete, az ő története és az ő szemszöge is. A regény egyik szereplőjéről, Benedekről, aki a főhős nagybátyja, azt tartotta a családi legendárium, hogy bencés szerzetes volt Pannonhalmán. De kiderült, hogy ez nem igaz, Szentendrén volt a ferenceseknél, és nem mint szerzetes, hanem mint laikus testvér. Ennek kapcsán jutott az eszembe, hogy a családtörténetekben (a sajátomban is!) valószínűleg nagyon sok ilyen kollektív tévedés van. Olyan történeteket adunk át generációról generációra, mi talán nem is igaz. Vagy nem pont úgy volt. Arthur Miller drámája jutott még az eszembe erről, Az ügynök halála, (itt írtam erről) ahol Biffről, az egyik főszereplőről hazudta azt mindenki (ideértve magát Biffet is) teljesen jóhiszeműen, hogy remek értékesítő volt, holott valójában kifutófiú volt, és annak is elég csapnivaló. 

Amikor a főhős felidézi gyerekkori emlékeit, sokszor bólogattam nagyon megértően. Pl, amikor arról írt, hogy a nagyanyjával ették a dinnyét kenyérrel... Ettem én is dinnyét kenyérrel a nagyszüleimnél. Vagy a zománcos lavór. A falusi presszó. A férfibicikli nyergén az óriási rugó. (Ennek még a nyekergését is hallani véltem.)  A hokedlire rajzszögezett viaszos vászon. A kalauz tégla alakú táskája, benne a lyukasztó. Bennem is emlékeket hívtak ezek elő. Talán itt volt jelentősége annak, hogy a szerző az én kortársam. Hasonló tárgyak vettek bennünket körül gyerekkorunkban.

A regény első fele jobban tetszett, mint a második. Az eleje még egy kicsit "biztonságosabb", nem kellett a főhőst annyira féltenem, mint a második részben. Valahogy könnyebb volt a már meghalt emberek viselt dolgairól olvasni, mint a főhős kisikló életéhez asszisztálni. Féltettem őt, hogy nehogy arra a sorsra jusson, mint sokan a családjából. Boldogságot és megelégedettségek kívántam főhősünknek, de nem ez nézett ki neki...

Az alapkérdésre pedig, mármint, hogy mi határozza meg az identitásunkat, és hogy a családunk befolyásolja-e a mi sorsunkat is, én nem a Grecsó-féle választ adnám. Szerintem mindenki dönthet. Választhatja a jót, választhatja a rosszat. Nem hibáztathatok az én kudarcomért mást, a géneket, a családi példát. csak a saját döntésemet. A családi példa inthet, figyelmeztethet, óvatosságra késztethet. Ha -mint ebben az esetben-  a család tele van alkeszokkal, akkor figyelnem kell az alkohollal való kapcsolatomra, nehogy túl szoros legyen. De ha végül mégis alkoholista leszek, az nem a felmenőim miatt lesz, hanem az én döntéseim nyomán.

Olvastam több kritikát is a regényről, dehát a kritikusok véleménye egyáltalán nem érdekel, mint rájöttem. Ők dramaturgiai hibákat és idősíkok megcsuszamlását hozzák fel hiányosságként, felróják, hogy a szerző Proustot idézi meg az ízek és az emlékek szoros összekapcsolásával, stb. Hát, igen, engem mindez nem érdekel. Nekem tetszett a regény, örömmel merültem el benne, az írónak engem sikerült bevonnia a történetébe. Nem éreztem szükségét, hogy mindenáron felfedezzek benne valamilyen logikai bakugrást, vagy más hibát. Úgyhogy mindenkinek szeretettel ajánlom ezt a kötetet, és biztos vagyok benne, hogy fogok még olvasni Grecsó Krisztiántól mást is.