Sylvia Plath: Az üvegbura

Sylvia Plath könyvére elég régóta készülődtem lélekben. Tudtam róla, hogy nem egy vidám olvasmány, valamint, hogy a szerző a könyv megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett. Úgyhogy vártam a kellő pillanatot, amikor annyira feldobott állapotban leszek, hogy még egy ilyen depressziós könyv sem tud kifektetni. Nos, tényleg nem volt egy fáklyás menet az olvasása!

Az eleje elég átlagosan indul. A főhőse egy 19 éves lány, Esther. A helyszín pedig New York. Elég gyorsan kiderül, hogy Esther egy nagyon sikeresnek látszó fiatal nő, aki jól tanult, ösztöndíjakat nyert, és még cserébe szép is. Most pedig itt van New Yorkban, és egy menő lapnál gyakornokoskodhat, hordják szórakozni, vacsorázni, fizetik minden kiadását gyakorlatilag. Egyszóval csodálatos lehetne az élete. De mégsem az. Nem igazán lehet megérteni, hogy mi a baja, hiszen látszólag csak hisztizik. Illetve még azt sem. Nagyon fásult, semmi nem érdekli, sodródik az árral, sokszor képtelen dönteni bármiben. Akkor kezdenek durvábbra fordulni a dolgok, amikor véget ér a New York-i élet és haza kell mennie Bostonba. Otthon nem találja a helyét, nem vették fel a dráma író képzésre sem, ahová szeretett volna menni, és nemigen tudja, hogy mit csináljon. Terve rengeteg van, de végül egyszerűen nem csinál semmit. Még hajat se mos. Egyenes út vezetett egy menő, és drága pszichiáterhez, aki viszont elég valószerűtlen módon egyedül azzal törődik, hogy melyik iskolába is járt Esther? Nem tudom, hogy ez a doki mennyire valósághű, nekem ő teljesen kilógott a sorból. Egyszerűen lehetetlen, hogy két találkozás alatt, ami egyenként legfeljebb 5 perces lehetett, akárkit is beutaltak volna egy zárt intézetbe. Pedig Esther oda került, elektrosokk terápiára. Legalábbis terápiának volt mondva, de csak egy alkalom volt. Természetesen nem lett semmi eredménye, Esther nem gyógyult meg. Sőt, öngyilkosságot próbált elkövetni, nem is egyszer. Tulajdonképpen ezen járt folyamatosan az esze, hogy hogyan lehetne megcsinálni. De egyszer se sikerült neki.Vagy elveszti a bátorságát, vagy nem talál kampót, vagy, az utolsó esetben hiába bújik el, mégis rátalál az anyja. Végül egy másik intézetbe kerül, ahol felgyógyul. Habár ez persze nem teljesen biztos, hiszen a további sorsáról nem tudni. De ha tényleg a saját fiatalkori élményeit írta meg Sylvia Plath, akkor tudjuk mi a történet vége: öngyilkos lett. 

Nehéz olvasmány volt, mert elég nyomasztó. Ugyanakkor tetszett, hogy olyan tárgyilagosan ír mindenről, tökéletesen sikerült érzékeltetnie, hogy a főhős egyszerűen kívülről látja magát. Nem érzi magáénak az életét és a tetteit, a dolgok csak megtörténnek vele, anélkül, hogy ő maga különösebben részt venne bennük. Én nem voltam még depressziós, nem jellemző rám a borúlátás sem, de olvastam a könyvről olyan emberek véleményét, akik ebben a betegségben szenvedtek. Ők egyöntetűen azt mondják, hogy Plath nagyon plasztikusan festette meg a depressziósok érzéseit. A pszichés betegségeket még manapság is sokszor tekintik "úri huncutságnak", pedig nem arról van szó, hogy valaki elhagyja magát és kész. Érdemes elolvasni Sylvia Plath könyvét, hogy kicsit belülről lássuk egy ilyen betegséggel küzdő ember életét, és talán jobban megértsük őket. Szóval melegen ajánlom a könyvet mindenkinek.

Idézetek a könyvből:

"Minél elesettebb az ember, annál jobban eldugják szem elől."

"A parton aztán kolbászt sütöttünk a kempingtűzhelyen, és Jodyt, Markot meg Calt gondosan figyelve, nekem is sikerült épp kellő ideig forgatnom a kolbászt, nem égettem el, nem is ejtettem a tűzbe, amitől pedig előre féltem. Aztán, mikor senki nem figyelt oda, elástam szépen a homokba."