John Williams: Stoner

Ezt a könyvet választottuk a könyvklub következő témájául. Nagyon nehezen ment az elolvasása, de nem azért, mert nehéz olvasmány lenne, hanem, mert nem tudtam belőle elég példányt beszerezni. De végül egyik kedves tagunk kölcsönadta nekem a saját példányát.

Nagyon tetszett a könyv! Jó volt olvasni. Csodálkoztam rajta, hogy bár ez egy viszonylag régi könyv, 1965-ben írta meg John Williams, de csak most fedezték fel, vagy fedezték újra fel. Komoly méltatások hangzottak el a műről, végülis emiatt választottuk a klubban. Azt hiszem, senki nem csalódott..

Maga a történet nagyon, de nagyon egyszerű. William Stoner életét mutatja be, onnan kezdve, hogy tanyasi fiúként beiratkozik az egyetemre, odáig, hogy mint egyetemi professzor végül meghal a 60-as évei végén. Igazából semmi egetrengető nem történik Stonerrel, de mégis végtelenül szomorú az ő sorsa. Amiatt, legalábbis szerintem, mert az ő életéből egy sokkal színesebb, tartalmasabb is lehetett volna, ha... Ha, az események máshogy folynak. Ha jobb házasságot köt. Ha jobban ki mer állni a maga igazáért. Ha többet beszélt volna. Ha vállalja a szerelmet. Rengeteg "ha" tolult fel bennem az olvasás közben. Olykor legszívesebben odavágtam volna a könyvet, mert annyira láttam, hogy ami történni fog, az nagyon fájdalmas lesz, és nagyon elkerülhetetlen. De ha máshogy viselkedett volna, ha kevésbé becsületes és eltökélt, akkor már nem ő lett volna. Szántam Stonert, aki gyakran volt áldozat, aki nem állt ki magáért, csak nagyon-nagyon ritka pillanatokban (és akkor el is érte, amit akart). Olyan volt ő, mint a parázs a hamu alatt: ott volt, csak izzott,és nagyon ritkán fellobbant. De ez volt William Stoner, így volt önmaga. Egy végtelenül magányos, nagyon szomorú ember. Az ő körülményei manapság teljesen kifektetnének bárkit, egy olyan szülőpáros, feleség és gyerek, mint ami Stonernek jutott, biztos út a pszichológushoz, legalábbis a mai emberek számára. De William-et nem ilyen fából faragták. Ő komoly elszántsággal megy tovább az úton, viszi a hallgatag szülőket, a folyamatosan idegállapotban lévő asszonyt, és az italozó gyereket. "Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent elvisel." Döbbenetes erő van benne, mégis teljesen hétköznapi. Talán már találkoztam is ilyen emberrel, ki tudja. Szeretném hinni, hogy vannak még ilyen emberek. Akik nem önmegvalósítanak folyamatosan, önző módon csak a saját javukkal törődve, mert hiszen megérdemlik, hanem - ahogy nagyanyám mondta -  belefekszenek az ágyukba, ha már megvetették. 

Olvasni is nagyon jó élmény volt, gyönyörű a szöveg. Tetszett, hogy nem moralizált, nem ment át lélektanba, csak mesélte az eseményeket, amik Stonerrel történtek. Pontosan elég volt ahhoz, hogy átérezzünk mindent. Nemigen lehet benne olyan fordulatokat olvasni, hogy "azt gondolta", "úgy érezte", stb. Ehelyett gyakran a főszereplő külseje meséli el nekünk az események hatását, következményét. Ez is nagyon tetszett a könyvben. Hiszen hányszor mondjuk: nyomot hagyott rajta az élet. Stoneren is nyomot hagyott az élet. A borítón lévő férfi arca nagyon megkapó volt a számomra, el tudom képzelni William Stonert, hogy így nézett ki. Pedig a szöveg szerint borotválkozott reggelente. Alapvetően nem nagyon szoktam figyelgetni a borítókra, de ennek a könyvnek számomra feltűnően jól sikerült a megjelenése, abszolút illett a történethez. 

John Williams pedig nagyszerű könyvet írt, szívből ajánlom mindenkinek. Erre is, mint a Szonyecskára, megadom az öt csillagot.

Update:
Tegnap a könyvklubban megbeszéltük a könyvet. Két pártra szakadtunk, volt, akinek szimpatikus volt alapvetően William Stoner (ide tartoztam jómagam is), és volt akinek nem annyira. Az ellenérvek Stonerrel kapcsolatosan azok voltak, hogy tulajdonképpen túlságosan is passzív, és beletörődő volt. Hogy valójában jobban ki kellett volna állnia pl a lányáért és a szerelméért. Miért nem utaztak el a szerelmével valahová, messzire és kezdtek új életet, merült fel pl az egyik tagban. Elgondolkodtam én is ezen, pedig a klub előtt ez eszembe sem jutott. Addig azok jutottak csak az eszembe, amiket fentebb már leírtam. A leginkább az ütött szöget a fejembe, hogy tényleg, a lányáért nem kellett volna-e inkább vállalnia a konfliktust is a feleségével? Szabadott-e hagynia, hogy a nyilván kicsit bolond asszony rossz befolyást gyakoroljon a lányra? Tényleg elkerülhetetlen volt, hogy tiniként teherbe essen, csak hogy menekülhessen a házból? Nincs-e ebben Stonernek is felelőssége?
Sokkal árnyaltabban látom már így a könyvet, és nagyon jó volt, hogy többféle nézőpontból is láthattuk ugyanazt a művet. Reméljük a következő könyv, Dragomántól A fehér király, hasonlóan megmozgat bennünket!