Dragomán György: A fehér király

Hú. Nos, végül sikerül átverekedni magamat ezen a könyvön, de nem volt könnyű! Legalább két hétig szenvedtem az olvasással, pedig ez nagyon nem jellemző rám. Őszintén szólva megkísértett a gondolat, hogy nem is fejezem be, mert annyira nyomasztó volt a történet, hogy nem is akartam tudni, mi lesz a vége. A fülszöveg "kicsit" becsapós, mert azt mondja: "A hol vicces, hol tragikus történetből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ...". Szerintem a könyvben nem volt semmi sem vicces, és nem hiszem, hogy bármi szép lett volna a leírt világban, akár gyerek nézi, akár felnőtt. Akárcsak Dragomán Máglya című könyve, ez is Romániában játszódik, ahol a szerző felnőtt. Felteszem, hogy a leírtak némelyike saját gyerekkori élményeken alapulhatott.

Az egész történetet egy 11 éves gyerek meséli el, Dzsátá (Legalábbis ez a gúnyneve, a valódit nem tudjuk meg), akinek az apját elvitték kényszermunkára. A Ceausescu-rendszer rémségei vonulnak fel előttünk, némi Legyek Ura-érzéssel. Kegyetlen gyerekek, kegyetlen felnőttek, elképesztő sivárság. Számomra ennyi jött át a könyvből, merő szenvedés volt olvasni az egészet. Megdöbbentem, amikor arról olvastam, hogy a tanárok hogyan verik a gyerekeket. Nem egy-egy kokiról, vagy fülesről beszélek, hanem durva, ököllel való verésről. Kifektetett az is, amikor a gyerekek bandaháborúiról került szó. Volt, hogy nejlonzacskóba csomagolt féltéglákkal mentek egymásnak! Időről időre azon kaptam magamat, hogy grimaszba torzult az arcom, a gyomrom összeszorult, és önkéntelenül is messzebbre tartottam magamtól a könyvet. Ez nyilván két dolgot jelenthet: 1. Dragomán György nagyszerű technikával érzékeltette a könyvében azt a hangulatot, amit akart. 2. Nem bírom a szenvedést, főleg, ha gyerekek a szenvedők.

Azon túl, hogy szörnyű volt a történet, sok volt a kegyetlenség és az erőszak a könyvben, a feloldás is elmaradt. Vártam volna, hogy a sok rettenet után legalább egy kis halvány reménysugarat felvillant a szerző, hogy mégse teljes depresszióban érjünk már véget, de nem. Ezen kívül pedig eléggé zavart, hogy néha egész oldalnyi mondatok voltak a könyvben, szinte fuldokoltam már a végére, pedig nem is hangosan olvastam. Annál is zavaróbb volt ez a dolog, mert csak néha élt vele a szerző, legtöbbször normális volt a szövegformázás. Olykor hiányoltam azt is, hogy egy-egy momentumnak legyen "értelme". Például több fejezetben is felvillantotta a szerző, hogy Dzsátá milyen jó lövő, de végül nem hozott ki belőle semmit. Pedig én úgy éreztem, hogy van valami oka annak, hogy több alkalommal, több szituációban is megmutatta a kissrác profizmusát a lövészetben.

Nem állítom, hogy rossz volt a könyv, vagy, hogy nem ajánlanám senkinek, de kell hozzá egy jó adag lelkierő azt hiszem, hogy elolvassuk. Az a történelmi helyzet, amelyben játszódik, a diktatúra szörnyűsége valóság volt. Nyilván nagyon fontos, hogy erről írjanak, és olyanok, akik tényleg tudják, hogy miről beszélnek (Dragomán György nyilvánvalóan ilyen ember.). Tehát értékes könyv ez, de biztosan nem lesz a kedvencem. A filmet pedig határozottan nem akarom megnézni. A könyvet még csak-csak félre lehetett tenni, de a film csak zúdul az emberre, és nem tud kitérni előle olyan könnyen. 

Tegnap megbeszéltük a dolgot a könyvklubban is, és közfelkiáltással szavaztuk meg, hogy a legközelebbi könyv mindenképpen pozitívabb lesz... Egyik tagunk mondta csak azt, hogy ő ilyen könyveket szokott olvasni, mert élete egyébként problémamentes és harmonikus, és kell neki a kitekintés a "való világba". Tény, hogy a könyv után megállapíthatjuk, hogy mi, itt Magyarországon, a világ szerencsésebb felén élünk. 

Összegezve: Dragomán György ért a mesterségéhez, de ez a történet számomra túl kegyetlen volt. A Máglya sokkal jobban tetszett.