Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Nick Hornbytól először az Egy fiúról-t olvastam el, s már akkor elhatároztam, hogy fogok mást is olvasni a szerzőtől. Most jött el az idő, a Pop, csajok, satöbbivel. Mindkét könyvnek egy gyermekded lelkületű fickó a főhőse. A Pop, csajok, satöbbiben Rob egy igazi vértahó, szerintem. Rettenetesen nyavajgós, agyalós.  Azelőtt azt hittem, hogy a nők ilyenek, úgyhogy erősen meglepett Hornby Rob alakjával. A sztori alapvetően vicces, de néha egyszerűen kiborító. Őszinte leszek: Rob egy szánalmas kis fütyi. Ahogy ő fogalmazta: " Cikis pulóvert visel, cseszteti a volt barátnőjét, nyűgös, csóró, két popzenebuzi hülyegyerekkel tölti az idejét..." Ez tökéletes helyzetkép Robról. 35 évesen már nem elnézhető hóbort az örökös agónia a nőkön, meg az életen, hanem idegesítő gyerekesség. Úgyhogy Rob felhúzott, de alaposan. Gondoltam, nem ártana neki pár kijózanító pofon. 

Persze amúgy meg jót szórakoztam a dolgain, és Hornby tényleg humorosan tálalta az amúgy elég elkeserítő helyzetet. Robot otthagyta a barátnője, a lemezboltja haldoklik, ő pedig még mindig ott tart, ahol 19 évesen: az egész világot popszámokkal és válogatáskazettákkal, meg toplistákkal akarja megmagyarázni. Ahogy az egyik mellékszereplő, Liz nagyon találóan megállapította, Rob úgy viselkedik, mintha a világ csak a róla szóló film statisztája lenne. Egyetlen pillanatig sem tud elvonatkoztatni magától, a saját szükségleteitől, attól, hogy csak és kizárólag a saját szemszögéből nézze a dolgokat. Hihetetlenül infantilis. Jó, a könyv végére némileg felnő, de én nem tudtam elfelejteni neki a többit. Rettenetesen unszimpatikus volt ez a pasas! Nem is értettem, hogy Laura miért van vele?! 

Nagyon is aktuális ez a könyv, holott 1995-ben írta Nick Hornby, vagyis (egek!) több, mint 20 éves! De talán manapság még több Robhoz hasonlatos, örök kamasz ámde férfikorú egyed él köztünk. Sokan még a mamájuktól se költöztek el, de ha mégis, akkor sem vállalnak különösebb felelősséget az életükért. Élnek napról napra, jó ha van, aki főz és mos rájuk, mellesleg pedig az ágyukba is befekszik, de lehetőleg mielőtt túl komoly lenne a helyzet, tiplizni kell. Aztán majd talán 40-50 évesen jó lesz keresni egy fiatal lányt, és csinálni végre komoly dolgokat is, mint pl gyereket...

Rob azért átment valamiféle fejlődésen, de határozottan nem lett felnőtt. Nem képes bevállalni, hogy azt mondja: Oké, bébi, ez nem átmeneti. Szeretlek annyira, hogy veled maradjak mindig. A legtöbb, amit ki tudott préselni magából, hogy egy olyan válogatáskazettát készítsen Laurának, amiken olyan számok vannak, amiket Laura szeret, és hallgatna szívesen, nem pedig amit Rob szerint hallgatnia kellene. Elég szánalmas vallomás...

Ahogy mondtam is, 1995-ös a könyv, és gyakorlatilag folyamatosan az volt az érzésem, hogy Bridget Jonest olvasom, férfiban. Gyorsan meg is néztem, hogy Helen Fielding mikor írta a könyvét. 1996-ban. Nos, vagy nagyon egy rugóra járt az agyuk, vagy az akkori Anglia ezt hozta ki az írókból, avagy Fieldinget megihlette Hornby. Akárhogyis, nekem nagyon komoly áthallásaim voltak a két könyv között. Meg kell mondjam, hogy mindkét könyvet nagyon szórakoztatónak találom!  

Bátran ajánlom a könyvet, érdemes elolvasni. Igaz, hogy engem bosszantott is, de sokkal inkább szórakoztatott Rob vergődése. Érdekes volt férfi szemszögből látni az élet dolgait, mégha Rob saját, krónikus érzelmi székrekedésére adott homályos magyarázataival nem is igen tudtam mit kezdeni.

Van ám film is belőle! Majd megnézem egyszer. Gondolom jó lehet. 

"ezek a dolgok igenis számítanak, és teljesen fölösleges úgy tenni, mintha egy kapcsolatnak lenne jövője, amennyiben a két ember lemezgyűjteménye gyökeresen különbözik, vagy ha a kedvenc filmjeik még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással."

"Életemben először rádöbbentem, mennyire félek a haláltól, és hogy ez a félelem akadályozott meg egy csomó dologban... De leginkább abban akadályozott meg, hogy kitartsak egy kapcsolatban, mert ha az embere kitart egy kapcsolatban, és az élete függővé válik vannak a másik embernek az életétől, aki aztán meghalhat, nos, akkor az ember ott van, ahol a part szakad, nem igaz?"