Umberto Eco: Mutatványszám
Több könyvet is olvastam már Ecotól, és nagyon kedvelem a stílusát. Nem is volt kérdés, hogy a legutolsó könyvét, a Mutatványszámot is elolvasom. A többi Eco regényhez képest ez elég rövid mű, egy nap alatt végezni lehet vele. Az történet nagy része egy újság szerkesztőségében zajlik. Maga a lap, a Holnap tulajdonképpen egy fiktív újság, a tervek szerint nem fog megjelenni sohasem, mégis a befektetői csoport érdekei miatt úgy tesznek, mintha nagy gőzzel készülődnének a valódi megjelenésre. A tervek úgy szólnak, hogy egy éven keresztül minden hónapban megjelentetnek egy mutatványszámot, bebizonyítva így, hogy valóban működőképes lesz a lap.
A fő bonyodalom pedig egy összeesküvés elmélet, ami Mussoliniről szól. Egészen pontosan arról, hogy Mussolini nem halt meg 1945. április 28-án, mint ahogy azt mindenki tudja, és nem is az ő holttestét tették közszemlére annak idején, hanem a dublőre testét, aki viszont tényleg meghalt. Maga a Duce pedig vagy a Vatikánban éldegélt tovább, vagy Argentínában. Aztán egy arra alkalmas pillanatban a 70-es években, már igen öregen azt tervezte (illetve azt tervezte vele egy újfasiszta csoport), hogy visszatér az olasz politikába. Ekkor viszont tényleg meghalt, így a puccs meghiúsult, hiszen odalett a karizmatikus vezető.
Ennyi dióhéjban a sztori. Sajnos a könyvben sincs sokkal alaposabban kifejtve a dolog. Őszinte leszek: ha ez lett volna az első Eco könyv, amit olvasok, akkor tetszett volna, de így... A prágai temető, és pláne A Foucault-inga után viszont elég gyengécskének tűnt. Meg vagyok róla győződve, hogy Eco ezt csak egy váznak szánta, és csak öregsége, vagy betegsége vette rá arra, hogy kész regényként adja ki. Ő ennél sokkal, de sokkal többre is képes, mint egy vitatható Dan Brown-paródia. Ennek a könyvnek már nem volt új mondanivalója a fentebb említett két regényhez képest. A visszaemlékezős előadásmód, az összeesküvések szereplői mind hasonlók A Foucault-ingához. A "megszokott banda" mozgatja a háttérben a szálakat: a Vatikán, a maffia, a CIA, az oroszok, az újfasiszták, és természetesen az elmaradhatatlan szabadkőművesek. Zsidók most nincsenek a képben. A mesélő idősödő férfi, aki összejön egy fiatal nővel, hol is hallottam már ilyet? Úgy gondolom, hogy Eco igyekezett a műfaj, a konteo, kliséit kifigurázni, de valahogy nekem ez most inkább csak klisé volt, kifigurázás nélkül. Mondjuk a humora az bejött.
A mű 1992-ben játszódik, az internetes újságírás és a Google előtt, amikor én voltam kamasz, mégis, mintha egy antik világot írna le Eco. (Egyébként a mű 2015-ben jelent meg). Vicces jóslatai vannak a mai időkről, mint pl a mobilokról: "- Ez a molitelefonálgatósdi - legyintett Simei - nem tarthat soká. Először is egy vagyonba kerül, és csak kevesen engedhetik meg maguknak. Másodszor: az emberek egykettőre rá fognak jönni, hogy nem fontos, hogy bármikor hívni lehessen őket, hiányozni fog nekik a négyszemközti beszélgetés, hó végén pedig rádöbbennek, hogy a telefonszámlájuk az egekbe szökött. Ez a divat egy, maximum két éven belül kifúj." Sajnálatos, hogy a főszerkesztő jóslata ebben az esetben (sem) jött be. Azóta is csak nyomjuk a telefont, és legkevésbé sem zavar bennünket, hogy nem maradt már egy mákszemnyi magánéletünk sem. (Ha nem hallatszana eléggé, szólok: ez szarkazmus volt.)
A regény lapjain betekinthetünk az újságírás világába. A szerkesztőségi ülések nagyon viccesek voltak. Megtudhattuk, hogy milyen véleménnyel vannak az újságírók az olvasók erkölcsi és szellemi kvalitásairól (Lesújtó véleménnyel, elárulhatom.). Ha kétségeink lettek volna, most kiderülhetett, hogy mennyire erősen függ a lap mondanivalója a befektetői csoport érdekeitől, vagy hogy ha már muszáj írni valami kellemetlenről, hogyan lehet eldugni sok egyéb hír közé. És hát megismerkedhetünk az újságírói alapvetéssel is: nem a hírek mondják meg, hogy miről szól az újság, hanem az újság mondja meg, hogy mi a hír. S ez utóbbi szerintem semmit sem veszített igazságtartalmából az eltelt évtizedek és a technikai változások dacára sem. Még most is a hírportálok (és természetesen a mögöttük álló érdekcsoportok) mondják meg, hogy mi a hír, ők formálják a közvéleményt. Amiről nem írnak, az nem is történt meg, és ami megtörtént az sem feltétlenül úgy történt, ahogyan olvashatjuk... Óvatosan tehát, amikor véleményt formálunk bármiről is! Ha mélyen belegondolunk ebbe, máris az összeesküvést elméleteket szövögetők népes táborában találhatjuk magunkat. (Ez most nem szarkazmus volt. Csak szólok.)
Minden egyéb látszat ellenére is tetszett a regény, és ajánlom is olvasásra! Engem elszórakoztatott, gondolkodni is kellett, és ahogyan azt Ecotól megszokhattuk, a könyv telis-tele van irodalmi és történelmi utalásokkal. Úgyhogy szorgalmasan faggattam a Google-t, hogy képben legyek, ki kicsoda az olasz történelemben. Vadabbnál vadabb konteós oldalakat találtam az internet bugyraiban, úgyhogy végülis jót szórakoztam. Mussolini állítólagos megnemhalásán kívül olvastam a szcientológusokról, a szabadkőművesekről, a rózsakeresztesekről, a Grálról, JFK-ról, a Holdra-szállásról, az 51-es körzetről, és még számtalan egyéb történetről. Már csak ezért is megérte belekezdeni a Mutatványszámba! Csak azt sajnálom, hogy Umberto Eco már nem ír több könyvet soha.
Ennyi dióhéjban a sztori. Sajnos a könyvben sincs sokkal alaposabban kifejtve a dolog. Őszinte leszek: ha ez lett volna az első Eco könyv, amit olvasok, akkor tetszett volna, de így... A prágai temető, és pláne A Foucault-inga után viszont elég gyengécskének tűnt. Meg vagyok róla győződve, hogy Eco ezt csak egy váznak szánta, és csak öregsége, vagy betegsége vette rá arra, hogy kész regényként adja ki. Ő ennél sokkal, de sokkal többre is képes, mint egy vitatható Dan Brown-paródia. Ennek a könyvnek már nem volt új mondanivalója a fentebb említett két regényhez képest. A visszaemlékezős előadásmód, az összeesküvések szereplői mind hasonlók A Foucault-ingához. A "megszokott banda" mozgatja a háttérben a szálakat: a Vatikán, a maffia, a CIA, az oroszok, az újfasiszták, és természetesen az elmaradhatatlan szabadkőművesek. Zsidók most nincsenek a képben. A mesélő idősödő férfi, aki összejön egy fiatal nővel, hol is hallottam már ilyet? Úgy gondolom, hogy Eco igyekezett a műfaj, a konteo, kliséit kifigurázni, de valahogy nekem ez most inkább csak klisé volt, kifigurázás nélkül. Mondjuk a humora az bejött.
A mű 1992-ben játszódik, az internetes újságírás és a Google előtt, amikor én voltam kamasz, mégis, mintha egy antik világot írna le Eco. (Egyébként a mű 2015-ben jelent meg). Vicces jóslatai vannak a mai időkről, mint pl a mobilokról: "- Ez a molitelefonálgatósdi - legyintett Simei - nem tarthat soká. Először is egy vagyonba kerül, és csak kevesen engedhetik meg maguknak. Másodszor: az emberek egykettőre rá fognak jönni, hogy nem fontos, hogy bármikor hívni lehessen őket, hiányozni fog nekik a négyszemközti beszélgetés, hó végén pedig rádöbbennek, hogy a telefonszámlájuk az egekbe szökött. Ez a divat egy, maximum két éven belül kifúj." Sajnálatos, hogy a főszerkesztő jóslata ebben az esetben (sem) jött be. Azóta is csak nyomjuk a telefont, és legkevésbé sem zavar bennünket, hogy nem maradt már egy mákszemnyi magánéletünk sem. (Ha nem hallatszana eléggé, szólok: ez szarkazmus volt.)
A regény lapjain betekinthetünk az újságírás világába. A szerkesztőségi ülések nagyon viccesek voltak. Megtudhattuk, hogy milyen véleménnyel vannak az újságírók az olvasók erkölcsi és szellemi kvalitásairól (Lesújtó véleménnyel, elárulhatom.). Ha kétségeink lettek volna, most kiderülhetett, hogy mennyire erősen függ a lap mondanivalója a befektetői csoport érdekeitől, vagy hogy ha már muszáj írni valami kellemetlenről, hogyan lehet eldugni sok egyéb hír közé. És hát megismerkedhetünk az újságírói alapvetéssel is: nem a hírek mondják meg, hogy miről szól az újság, hanem az újság mondja meg, hogy mi a hír. S ez utóbbi szerintem semmit sem veszített igazságtartalmából az eltelt évtizedek és a technikai változások dacára sem. Még most is a hírportálok (és természetesen a mögöttük álló érdekcsoportok) mondják meg, hogy mi a hír, ők formálják a közvéleményt. Amiről nem írnak, az nem is történt meg, és ami megtörtént az sem feltétlenül úgy történt, ahogyan olvashatjuk... Óvatosan tehát, amikor véleményt formálunk bármiről is! Ha mélyen belegondolunk ebbe, máris az összeesküvést elméleteket szövögetők népes táborában találhatjuk magunkat. (Ez most nem szarkazmus volt. Csak szólok.)
Minden egyéb látszat ellenére is tetszett a regény, és ajánlom is olvasásra! Engem elszórakoztatott, gondolkodni is kellett, és ahogyan azt Ecotól megszokhattuk, a könyv telis-tele van irodalmi és történelmi utalásokkal. Úgyhogy szorgalmasan faggattam a Google-t, hogy képben legyek, ki kicsoda az olasz történelemben. Vadabbnál vadabb konteós oldalakat találtam az internet bugyraiban, úgyhogy végülis jót szórakoztam. Mussolini állítólagos megnemhalásán kívül olvastam a szcientológusokról, a szabadkőművesekről, a rózsakeresztesekről, a Grálról, JFK-ról, a Holdra-szállásról, az 51-es körzetről, és még számtalan egyéb történetről. Már csak ezért is megérte belekezdeni a Mutatványszámba! Csak azt sajnálom, hogy Umberto Eco már nem ír több könyvet soha.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése