Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Ez a második könyv, amit Grecsó Krisztiántól olvastam. Tulajdonképpen meg vagyok elégedve vele, habár kicsit ambivalensek az érzéseim. Ez a kötet elsőre olyan, mint egy novelláskötet, de végül kiderül, hogy a történetek valahogy kapcsolódnak egymáshoz. Az is az alcím, hogy egy családregény mozaikjai. Mondjuk ez szerintem azért túlzás, nem családregény ez, de tény, hogy a szereplők között van valamiféle kapcsolat.
Nem volt egyszerű olvasni a könyvet, mert minduntalan lapozgatnom kellett, visszakeresni, hogy ki kicsoda, mert mindig elvesztettem a fonalat. Rengeteg szereplő volt, s mindnek eléggé hétköznapi neve volt, Juli, Éva, efféle. Kölcsön könyvet olvastam, és nagyon hálás voltam a tulajdonosának, mert minden novella elejére felírta ceruzával, hogy kikről szól, illetve ha egyesszám első személyben volt megírva, akkor ki mesélte. Ez nagyon hasznos volt! Szerettem volna csak úgy elveszni a történetekben, de nem lehetett, mert Grecsó folyamatosan arra kényszerített, hogy igazoljam: figyeltem. Pedig néha nagyon nem volt kedvem figyelni, ha őszinte akarok lenni. Titokban biztos nem is figyeltem annyira, mert az elején lévő történeteket a végére el is felejtettem már. Kivéve a legelsőt, mert az tetszett a legkevésbé. Felakadtam rajta, hogy miért ilyet írt ez a Grecsó, hát nem szégyelli magát, hogy ennyi sztereotíp helyzetet zsúfol össze egy rövid novellába? De végül túltettem rajta magamat, meg azon is, hogy ismét az Alföldön vagyunk, meg kenderáztató tó van, és alkoholisták, meg kisiklott életek, mint ahogy a Mellettem elférsz-ben is volt. Nem bántam volna most, ha kevésbé depresszív a könyv, de ez van, Grecsó ezt szereti, ez jön ki belőle, hát ezt olvassuk, na. Volt azért egy-egy vidámabb jelenet is, pl amikor a hitgyülit savazta, azon nagyon jót kacagtam. De a többi történet eléggé komor és nyomasztó volt. Sok volt az egyéni tragédia, elrontott élet, de még a helyszínek is nagyon komorak, ridegek voltak. Sehol egy otthonos lakás, vagy kedves kávézó, egy virágoskert. Csak retkes kisszobák vannak, büdös, füstös kocsmák, tönkretett padok, nejlonzacskóban koleszkaják és hasonlók. Hát, nem volt egy lelkesítő olvasmány, na.
Alkalmasint egy kicsit hatásvadásznak is találtam a könyvet, főleg amikor egyesszám első személyben mesélte valaki a történetet. Pl a Dániel Ignác, akinek a sorsa több novellából rakható össze, és elég tragikus. Hitoktató volt, példás családapa, iskolaigazgató, aki végül hogy-hogynem odajut, hogy folyamatosan Andaxinra iszik és egyáltalán nincs képben. Az a novella, amit ő mesél egyáltalán nem tetszett, mert túlságosan is szétesett, ahhoz, hogy rendesen meg lehessen érteni. Értem én, hogy pont a szétesését akarta érzékeltetni Grecsó, viszont így meg nem érettem semmit. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem E/1-ben meséli el a sztorit.
Ettől függetlenül is tetszett a könyv, de szerintem most egy darabig nem vágyakozom rá, hogy újabb könyvet olvassak el Grecsó Krisztiántól.
A könyvklubban tulajdonképpen mindenki megnyugodva konstatálta, hogy más sem tudta követni az események fonalát. Egyik tagunk családfát rajzolt, hogy valamennyire képben legyen, de sajnos elhagyta, így mi nem okulhattunk belőle. Valaki másnak az az ötlete támadt, hogy jegyzeteket vagy folyamatábrát kellett volna készíteni. Összességében az volt a konklúzió, hogy túl sok volt a szereplő, azokkal túl sok minden történt és túlságosan is oda kellett figyelni ahhoz, hogy megérthessük az összefüggéseket, és még így is gyakran kimaradtak szálak. Legfelkészültebb tagunk szerint volt kb két novella, ami vitte a fonalat, a többi csak sallang volt. Mi meg hagytuk, hogy eltereljék a figyelmünket a lényegről, mint holmi Agatha Christie regényben.
Mindenkinek tetszett, hogy milyen plasztikus korrajzot festett Grecsó, abszolút rá lehetett ismerni a mai magyar valóságra (ez most nem feltétlen jó hír...). Volt, akinek nem tetszett a rengeteg káromkodás, de sajnos ez is a mai való. Megegyeztünk, hogy Grecsóból most egy kicsit elég volt. Szerb Antaltól választottuk A Pendragon legendát következő olvasmánynak.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború