Jean Sasson: A fátyol mögött

A könyv eredetileg 1992-ben jelent meg, de csak pár évvel később futott be igazán. Én csak most olvastam el, félig-meddig. Bizony, ez is azokat a könyveket szaporítja, amik csalódást okoztak nekem. Bizonyos vagyok benne, hogy a könyv számos folytatását már meg sem kísérelem elolvasni. 

A könyv elvileg egy szaúdi hercegnő igaz történeteit meséli el, habár én ebben kételkedem, de lehet, hogy nem jogosan. A hercegnő, akinek Szultána a neve, gyerekkorától kezdve próbálja meg bemutatni, hogy milyen sanyarú is a nők élete a fátyol mögött, Szaúd-Arábiában. Mesél a basáskodó férfiakról, a (nyugati szemmel) buta szokásokról, arról, hogy gyakran más a látszat, mint a valóság. Szultána nekem személy szerint szörnyen irritáló volt, egyáltalán nem sikerült őt a szívembe fogadni, és őszintén szólva sajnálatot sem tudtam érezni iránta. Egyébiránt nem éreztem meg azt a nagy felháborodást sem, amit az írónő szeretett volna kelteni az olvasókban. Nyilvánvalóan ehhez hozzájárult többek között az is, hogy már eltelt több, mint egy évtized azóta, hogy megjelent a könyv, és a muzulmán nők szomorú sorsa már nem kelt akkora megdöbbenést. Megszoktuk, hogy vannak kultúrák, ahol a nők más életet kell hogy éljenek, mint mi. Meghát a mostani robbantós világban annyira nem is érzünk már együtt  velük, azt hiszem.

De azért sem jött át annyira az üzenet, mert Szultána egy hercegnő, aki olyan gazdagságban, és kivételezett helyzetben él, hogy nehéz vele együttérezni. Amikor olyanokat olvastam, hogy mennyire sajnálta a filippínó szolgálólányát, mert annak a barátnője szexuális rabszolgaként él egy szaúdi házban, de közben ugyanez a szolgálólány mese közben buzgón masszírozza az együttérző Szultána lábát, hát, akkor valahogy nem sajnáltam őt. Nagyon hiányzott a történetből az egyszerű asszonyok életének a leírása. Szultánáék világában vágyott példa volt a Nyugat, szerettek volna hasonló életet élni, mint mi, és ebben a hagyományaik nagyon gátolták őket. Ők nem voltak különösebben vallásosak sem, gond nélkül fogyasztottak alkoholt és drogokat, a férfiak pedig Thaiföldre jártak "kikapcsolódni".... Ezzel szemben nem láttuk egyetlen olyan embernek sem az életét, akik egyáltalán nem ismertek más világot, csak a sajátjukat, s nem volt annyi pénzük sem, hogy egész nap tétlenül feküdjenek és unatkozzanak. Illetve nem ismertünk meg vallásos nőket sem, akik esetleg nem kényszerből hordják a fátylat, hanem meggyőződésből. Egyszóval nekem nagyon egyoldalú volt a dolog. Nem értettem egyet az írónő alapvetésével, miszerint muzulmán nőnek lenni szörnyű. Biztos vagyok benne, hogy számos olyan muzulmán nő van, aki szeret az lenni, aki nem tartja a nyugati életformát természetesnek és követendőnek, akik büszkék a vallásukra, és akik nem akarnak mások lenni. És egyáltalán: szerintem a világ nem fekete vagy fehér, nem vagyunk mi, "nyugatiak" feltétlen a felsőbbrendű faj, de ebben a könyvben ez így volt megfestve.

Hiányoltam a kultúra bőségesebb bemutatását is. Néhány dolgot megtudtam az szaúdi világról, de a kíváncsiságom nagyrészt kielégítetlen maradt. Valahogy nem esett jól az a tudat, hogy Szultána tulajdonképpen megveti az országát, semmi vonzót nem talál benne. Úgy látszott a könyv alapján, hogy Szaúd-Arábia egyetlen nagy börtön. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy ez Jean Sasson véleménye volt, s nem Szultánáé, már ha egyáltalán létezett valóban a hercegnő.

Csalódás volt a könyv, elég nagyvonalúan olvastam el, sokszor lapoztam, úgyhogy nem is nagyon ajánlom senkinek.