Novellák. Alice Munro, Dragomán György, Murakami Haruki

Az Országos Könyvtári Napok keretében tartottunk a könyvtárban felolvasó estet is. Úgy képzeltem el, hogy akik eljönnek, elhozzák kedvenc novelláikat és verseiket, amiket aztán felolvasnak a többieknek is. Tulajdonképpen majdnem ez történt. Sajnálatosan kevesen érdeklődtek az esemény iránt, amely tény azért nem lepett meg túlságosan. Őszintén szólva arra készületem, hogy bekuporodok a fotelbe, olvasok egy órát és hazamegyek. Ehelyett meghallgathattam egy nagyszerű Szabó Magda novellát (Erről majd később külön bejegyzésben szeretnénk szót ejteni.), egy nagyon jó beszélgetésben vehettem részt, ráadásul - készület gyanánt - elolvastam néhány novellát magam is. Ezekről számolnék most be. 

Alice Munro Nobel-díjas írónő, s már időtlen idők óta szándékozom olvasni tőle valamit. Hát, most megtettem, A boldog árnyak tánca című novellás kötetéből olvastam el három írást. 

 Az utrechti békével kezdtem, ami egy elég tragikus témát dolgozott fel, két testvér kénytelen volt pszichésen beteg anyjukat gondozni. Az iroda inkább vicces írás volt, és valahogy nem is nagyon fogott meg, pedig az elején azt hittem, hogy fog tetszeni, mivel azzal kezdődik, hogy az írónő irodát akar magának, hogy nyugodtan írhasson a családjától. Azt reméltem, hogy némi írói kulisszatitkot megtudhatok, de nem. Végül a Gyors és hatékony kúrát olvastam el. Talán ez tetszett a legjobban. Kíváncsi lennék, hogy ez saját sztori volt-e, mármint, hogy tényleg Munroval történt-e meg, hogy teljesen leitta magát egy idegen házban, ahol vigyáznia kellett két kisgyerekre, vagy csak hallotta a sztorit? 

Tetszettek a novellák, annak ellenére is, hogy valójában semmi különleges nincsen bennük. Jó volt őket olvasni, de nem izgattak fel túlságosan. Számomra érdekes, hogy vajon miért kapott Nobel-díjat az írónő? De lehetséges, hogy több írását is el kellene olvasnom, hogy megérthessem a varázsát. Talán meg is teszem majd hamarosan! 

Dragomán György novellái kissé szíven ütöttek, azt kell mondjam. Olvastam tőle a Máglyát és A fehér királyt, de ezek a regények nem készítettek fel kellőképpen a novellák olvasásának sokkjára. Az oroszlánkórus novellái ... hát, hogy is mondjam csak, trágárak, közönségesek. Rengeteg bennük a csúnya szó, amelyeknek a létjogosultsága számomra kétséges volt. Persze, tudom, hogy a hétköznapi életben sokan káromkodnak, de számomra nehéz volt élvezni így az írásokat. A Hevimetál című novella olvasásakor egy idő után nem csak zavart a sok b*meg, de bele is fáradtam. A többi írásban is sok a káromkodás, úgyhogy 3 novella elolvasása után fel is függesztettem Az oroszlánkórust.

Murakami Harukit az egyik kolléganőm szereti olvasni, s hát egész véletlenül volt egy novellás kötete a könyvtárban. Gondoltam, hogy nem az a könnyen emészthető író lehet, úgyhogy még gondolatban sem készültem soha arra, hogy novellánál hosszabb írásába bele fogok vágni.

A köddé vált elefánt  kötetből olvastam 3 írást. Elsőként a Találkozás a 100%-ig tökéletes lánnyal egy napos áprilisi reggelen című írást olvastam el (S végül ezt olvastam fel a felolvasó esten is.), ami nagyon tetszett! El is csodálkoztam rajta, hogy ennyire tetszik, mert hát féltem én Harukitól, hogy emészthetetlenül zagyva, meg hasonlók. Magamban azt képzeltem róla, hogy lila ködös, polgárpukkasztó különc, akit csak a sznob irodalmárok értenek meg igazán. Kellemes csalódás volt hát ez az írás. Valójában hétköznapi történet egy kis csavarral. Utána a Szendergés című novella következett. Ez egy viszonylag hosszú írás, és szintén tetszett. Egy nő már 17 napja nem alszik egyáltalán, de nem fáradt egy kicsit sem. Kidolgozott egy egész új életritmust magának, zabálja a csokoládét, issza a konyakot és számtalan alkalommal elolvassa az Anna Kareninát. Érdekes volt, de a sztori vége nekem tök érthetetlen volt. Pedig tényleg gondolkodtam rajta egy ideig, hogy mit is akart akkor most mondani az író? Fogalmam sincs róla. Végül A kis zöld szörnyet olvastam el, ami már egy kicsit elborultabb volt, mint az előző kettő. Nagyon rövid, mint egy kis skicc, és az volt az érzésem, hogy Haruki ezt csak afféle viccnek szánta, vagy szórakozásból, magának írogatta egy unalmas váróteremben, vagy hasonló. No. A konklúzióm az volt, hogy lehet olvasni Harukit, de talán regényébe nem mernék belekezdeni.