Ottlik Géza: Iskola a határon

Könyves listám régi lakója volt ez a regény. Most, hogy elolvastam, elég vegyes érzések és gondolatok vannak bennem vele kapcsolatban.
Kőszegen egy katonaiskolában játszódik 1923-26 között a történet fő vonulata. Itt találkozik a három főszereplő: Bébé (Both Benedek), Medve Gábor és Szeredy Dani. Barátok lesznek, együtt élnek át nagyon sok kalandot, főleg rosszakat. Medve memoárja adja a történet egyik oldalát és Bébé emlékei a másikat. (Néha bizony nagyon máshogy emlékeznek!) Medve Bébére hagyta az emlékiratokat, amikor meghalt. Fogalmam sincs, hogy hogyan halt meg, amúgy, vagy hogy mikor, de gondolom nem sokkal a mese kezdete előtt, vagyis 1957 körül valamikor.

Az elején nagyon nem értettem, hogy mi a helyzet, végig azt vártam, hogy majd megtudok bármi konkrét dolgot a felnőtt szereplőkről, de végül semmit nem tudtam meg. A regény legnagyobb része a katonaiskolában játszódik, néha pedig a jelenben (azaz 1957-ben). Az elején azt hittem, hogy van egy fősodor, aminek a jobb megértéséhez kell a katonaiskolás emlékek elmesélése, de igazából a jelen eseményei teljességgel feleslegesek voltak. Amúgy se értettem belőlük meg semmit. Nem csak azt nem, hogy egyáltalán miért írta le őket Ottlik, de azt sem, hogy mit írt le. Ha ettől elvonatkoztatunk, és csak az iskolás részeket nézzük, akkor ez egy tök jó könyv volt! 

Na, most az iskola! 11 évesen vonultak be oda a srácok, de nekem sokkal, de sokkal idősebbeknek tűntek az elmondottak alapján. Ez egy, mai szemmel nézve rémesen tekintélyelvű suli volt. Bár lehet, hogy a katonai kiképzés most is ilyen, csak az nem 11 éves kisfiúkkal történik. Ezek a gyerekek rengeteg megaláztatást, fenyítést, fizikai fáradalmat voltak kénytelenek elviselni. Verték őket, basáskodtak rajtuk a nagyobbak, elvették az ételüket, és a többi. De mindezeken túl is szörnyen kiborítónak tűnt fel előttem, hogy ezek a gyerekek úgy viselkedtek, mintha férfiak lennének, ráadásul titkolniuk kellett minden gyengeségüket, mert nem találhattak megértésre senkinél, hiszen a felnőtt feljebbvalóik bátorították a kegyetlenkedéseket. Így aztán oda jutott a dolog, hogy néhány indulatszóval kommunikáltak, amiből én nem sokat értettem, talán az egy nyasgem kivételével. Hihetetlennek tűnt fel előttem, hogy életre szóló barátság szövődött úgy közöttük, hogy szinte egyáltalán nem beszélgettek. Ha bármi mélyebb dologról volt szó, ott mindig azzal lett elintézve a dolog, hogy tudták, hogy a másik mit gondol. Azt mondta pl Szeredy, hogy "Marha!", s Bébé tudta, hogy ezzel azt akarta mondani: "Na, jól van, legyen neked, a kedved szerint: menjünk villamossal." De hogy valóban ezt gondolta-e, az nem derült ki. Alig-alig volt párbeszéd a regényben. 

Mégis. Ottlik el tudta érni, hogy magam is azt képzeltem utólag: klassz hely volt ez az iskola! Mert a végére beilleszkedtek, lassacskán rangidősek lettek, nem csak kaptak, de adtak is eleget, barátaik lettek, stb. Pedig: az iskola gáz volt! Megtörték az akaratukat, alig volt terük bármihez is, és a legkisebb szabadság is fényesnek látszott. Ha már sikerült egy-két délutáni csuklót ellógni, az  már nagy dolog volt. Bébé (de a többiek is) hiába érezte a saját bőrén, hogy milyen rossz, ha a rangban felette álló fiúk ellopják a kajáját, lenyúlják a cuccait, megverik, nem hagyják vécézni, elgáncsolják, vagy csicskáztatják, ő ugyanúgy megtette ezeket azokkal, akik alatta álltak a hierarchiában. Mert ez így volt természetes. Egyedül Medve volt az, aki kitartott az elvei mellett, aki nem akart kegyetlenkedni, nem akart behódolni és megalkudni sem. Nem is igen tette, s bár piszkosul szenvedett egy ideig, végül ő lett az új vezér. Lehet, hogy nem véletlen, hogy Medve Gábor meghalt.

Szerintem a regény nagy érdeme, hogy át tudta éreztetni azt a dilemmát, amit a fiúk átéltek: megalkudni, hogy bírjuk az életet, vagy kitartani az elvek mellett, de akkor felmossák velünk a padlót. Megalkudtak mind. Ki így, ki úgy. És a végén boldogok is voltak ezzel. Mert - legalábbis én így képzelem - számukra a civil élet egyáltalán nem volt valóságos. Ami a katona iskolában történt, amiket tettek, azok ott helyénvalóak voltak. A civil élet meg egy nagy szappanbuborék, azok semmit nem értenek meg abból, ami számít, úgyhogy nyasgem. 

Jó volt olvasni, annak ellenére is, hogy számomra egy kicsit "lila ködös". Az, hogy Bébé, Medve és Szeredy olyan jó barátok, hogy tulajdonképpen beszélniük sem kell, csak morrantanak egy-egy kurta káromkodást, hát... Valószerűtlen. Oké, én nő vagyok, nem is tudom elképzelni, hogy ne beszélgessek, de ez a hallgatás már túl van a szokásos férfi szűkszavúságon is. Olyan, mintha mindenki magába lenne zárva, és a saját gondolatait ülteti át a másikra, a másik morrantásaiba a saját mondanivalóját hallja bele. S mivel nincs megmagyarázva semmi, hiheti azt, hogy tényleg az gondolta a másik, és így mindenki boldog. De ez nem olyan magasztos, mint Ottlik sugallja, vagyis hogy olyan mély barátság van a fiúk közt, hogy tényleg értik egymást. Hát, végülis ez egy regény. Ottlik Géza regénye, és ha ő azt mondja, hogy értik egymást, akkor az úgy van. 

Nagyon jó regény ez, úgy is mint korkép, mint szabadság-regény, mint a felnőtté válás regénye, vagy barátság-regény. Klasszikus, valóban. Mindenkinek ajánlom!