Hyeonseo Lee-David John: A lány hét névvel

Mindig is vonzódtam a diktatúrák, diktátorok történeteihez. Leginkább a hétköznapi emberek sorsa érdekelt, hogy hogyan lehet túlélni az elnyomást, kiszolgáltatottságot; vagy, hogy mi vesz rá embereket, hogy kegyetlenkedjenek társaikkal. Ebből az érdeklődésből fakadóan vettem kezembe Hyeonseo Lee könyvét is. A történet a szerző szökését meséli el Észak-Koreából, a 90-es években. 

Rögtön az elején el kell mondanom, hogy ez nem egy remekmű, bár, ha nem regényként, hanem egy egyszerű beszámolóként tekintünk rá, akkor elfogadható. A szerzőnő nyilvánvalóan nem író. Egyébként rögtön az elején közel éreztem őt magamhoz, mert gyakorlatilag teljesen egyidősek vagyunk, ő csak egy hónappal született előbb, mint én. 

A könyv lapjain egy számunkra merőben más világ bontakozik ki. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, ami nálunk volt a legsötétebb Rákosi-érában. Szürke, rideg, bizonytalan világ, amikor mindenkiben ellenséget lehetett látni. Habár a szerző és családja egy viszonylag kivételezett helyzetben és helyen éltek. Az észak-koreai "kasztrendszerben", a szongbunban előkelő helyen álltak, mivel a nagyszülők mindkét oldalról Kim Ir Szen mellett álltak már a kezdetektől fogva. Ráadásul olyan közel laktak a Kínai határhoz, hogy gyakorlatilag csak egy folyócska választotta el őket onnan. A gyerekek simán átszökdöstek a szomszéd kínai gyerekekkel játszani, és virágzott a feketekereskedelem is, a határőrök beleegyezésével (természetesen lefizették őket). Hyeonseo is ezen a folyócskán keresztül szökött meg 17 évesen. Egyszerűen egyik éjjel átsétált Kínába a jégen. Sok viszontagság után sikerült dél-koreai állampolgárságot szereznie és kiszöktette anyját és öccsét is. 

Amíg olvastam a könyvet sokszor eszembe jutott, hogy én is pont ennyi idős voltam, s én vajon éppen mit csinálhattam. Készültem az érettségire, amikor megszökött; vízitúrán voltam, amikor otthagyta a rokonait és a saját lábára állt; az egyetemen buliztam, amikor ő éjt nappallá téve dolgozott; volt két gyerekem már, mikor elkezdte az egyetemet. Érdekes volt ezekbe belegondolnom. Becsültem Hyeonseot, hogy így állta a sarat, hogy sikerült felépítenie az életét, s közben nagyon sajnáltam is, hogy olyan magányos volt. A családjával az első években nem is tudott beszélni sem (később mobilon beszéltek), találkozni pedig majdnem 10 évig nem is találkoztak. Kínában nem voltak igazi barátai, hiszen mindig aggódnia kellett: el ne szólja magát, hogy honnan jött. Valahogy az jött le nekem, hogy nem élt igazán, mert nem mert. Egy igazi, szabad életben az embernek nem kell titkolnia a gondolatait, nem kell félnie közel kerülni másokhoz. Neki félnie kellett. És ez már csak azért is abszurd, mert elvileg már szabad volt Kínában, de gyakorlatilag még vagy 15 évig korlátok között élt. De túlélt, és ép ember maradt és ez nagyon nagy dolog. 

Amit hiányoltam a könyvből: az Észak-Korea bemutatása. Alig tudtam meg róla valamit. Mondjuk az, amit megtudtam, az érdekes volt, de a politikai kérdésekről pl szó sem esett. Persze ez érthető, ha meggondoljuk, hogy 17 évesen hagyta el az országot a szerző, akkor még annyira talán nem érdeklődött a politika iránt. De azért jó lett volna tudni arról is kicsit többet, hogy az ország más részein milyen volt az élet. Vélhetően nehezebb, mint a határ mellett. 

Szóval a könyv nem rossz, amolyan egyszerolvasós. A szerző nagyon szimpatikus volt számomra, szurkoltam neki, hogy boldog legyen. Remélem az is.