George Orwell: 1984

Valamikor régen, még gimis koromban olvastam ezt a regényt. Annyi maradt meg bennem, hogy nagyon tetszett és hogy elég komor hangulata volt. Most a könyvklubbal olvastam újra, mert ezt választottuk a februári találkozónk témájaként. Nagyon megérte, azt kell, hogy mondjam! Elképesztő, hogy mennyire aktuális ma is, és semmivel sem tűnik kevésbé félelmetesnek, vagy nevetségesebbnek, mint a megjelenése idején. 

Nagyon röviden a tartalom: A főhős Winston Smith, a helyszín Óceánia szuperállama, az idő nagyjából 1984. A világon már csak 3 ország maradt, Óceánia, Keletázsia és Eurázsia. Óceániában (a hajdani Brit Birodalom és az USA alkotják, nagyjából) a Párt kezében van a hatalom. Winston a külső Párt tagja, s mint ilyen nagyon szoros ellenőrzés alatt áll. Az ún. prolik alkotják a társadalom legnagyobb részét, de ők nagyjából senkit nem érdekelnek, úgy tekintenek rájuk, mint az állatokra, nem is tartják képesnek őket semmire, ezért különösebben nem is ellenőrzik őket. De a Párt tagjainak életét állandóan figyelik, a Gondolatrendőrség és a teleképek lefedik a teljes életet, nincs menekvés, még az arcvonásokból is tudnak olvasni. Winston egy lázadó, aki gondolkodik, s szeretné megdönteni a Párt uralmát. Az ő dolgait követhetjük nyomon a könyvben, s kibontakozik a Párt munkamódszere is.

Orwell annak idején a Szovjetunió totalitárius államát vette mintájául, amikor megalkotta Óceánia államát, a Pártot és Nagy Testvért. Meg természetesen benne volt egy kicsit a nácik világa is, az elgőzösítéssel pl. Ezek a totalitárius államok mára már letűntek, de nem tűnt el teljesen minden módszerük. Az ideológia szalonképtelen ugyan manapság (Bár a szocialista eszméket talán ma is ki lehet még mondani, de a nemzetiszocializmus már teljesen elfogadhatatlan. Nem mintha ez az előbbi kevesebb ember halálát okozta volna, sőt!), de a módszereket átmentették, s a mostani célok szolgálatába állították. Az emberek gondolatainak, vágyainak kitudása nagy hatalmat biztosíthatna, ezért szerintem ma is törekszenek erre. Csak nem feltétlenül egy ideológia mentén szervezett Párt szeretné így birtokolni a hatalmat az emberek felett, hanem a Pénz szeretné birtokolni a hatalmat a pénztárcáink felett. Anélkül, hogy különösebben meredek összeesküvés elméleteket fogalmaznék meg, ajánlom mindenkinek, hogy gondolkodjon el azon, hogy mire és főleg miért költ pénzt! A sütik, amik az általunk látogatott internetes oldalak adatait továbbítják, vagy az okostelefonunk, ami mindenhonnan bejelentkezik, mind-mind azt segítik, hogy még célzottabb reklámokkal vehessenek rá bennünket a pénzköltésre. S ha már boldogan költjük a pénzt akkor talán nem gondolkodunk el egyéb, veszedelmes dolgokról...

Számomra elég rossz volt olvasni a könyvet. Borzasztóan nyomasztó világot festett meg Orwell, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy rólunk ír, a mi korunkról. Rengeteg sort kiírtam a könyvből, olyan jól lefesti azt, ami most is van. Pl: "Manapság nincs magasrendű érzelem, nincsenek mély, bonyolult fájdalmak." Szerintem ma sincs sok ilyen. Nem állítom, hogy egyáltalán nincsenek magasabb rendű érzelmek, de amit látok, olvasok az jobbára csak birtoklási vágy, szerzési vágy, irigység, hencegés, ki-ha-nem-én-vagyiság, stb. S ha a fészbúkról kell értesülnöm arról, hogy valaki hogy segített egy idős, elesett emberen, vagy egy beteg, sovány gyermeken, hát akkor legalábbis kételkedem a dolog valóságtartalmában. Ugyanakkor bizonyára vannak még az emberekben ilyen érzelmek, fájdalmak, empátia, hiszen erre apellálva akarnak még több pénzt kiszedni belőlük. Ugyanannak az idős, elesett embernek a fényképével, akinek xy segített nagyon megható módon, most pénzt kunyerálnak tüzifára, ételre a mi együttérzésünkben bízva. S mi segítünk is. Kattintunk, küldjük a pénzt, adakozunk. Az irgalmatlan nagy információ tengerben pedig már ki emlékszik, hogy ugyanazt a fényképet mi mindenre felhasználták már. Elhisszük, mert hinni akarunk a saját jóságunkban. Ha mást nem is, de legalább lájkoljuk a képet, nehogy már ne tegyünk semmit! S ez még messzebb is visz. Abba se nagyon gondol bele senki, hogy a rengeteg baj, szerencsétlenség, elégedetlenség bemutatásával igenis befolyásolják a gondolatainkat. Ha megfigyeljük a híreket, akkor túlnyomó többségben a negatív információk áradnak ránk: lerobbant, lezuhant, elsikkasztották, nem működik, máshol jobb, kevés, aszály, stb, stb. Ha nincs elegendő itthoni gond, akkor jól jön egy cunami a világ túlsó felén, millió halottal. Ha örökös elégedetlenségben, félelemben, kisemmizettségi érzésben élünk, akkor vagyunk igazán jó pénzköltők. Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, hogy lássuk: egyáltalán nem élünk rosszul, sőt, sokkal jobban élünk, mint régebben (És itt szó sincs a részemről semmilyen politikai szlogenről!!). A baj az, hogy az elménkre gyakorolt negatív hatások miatt már képtelenek vagyunk reálisan látni a dolgot. Hiába akarunk tájékozottak lenni, ha (bármekkora is legyen a választék) a hírportálok döntik el, hogy mi a hír. De abba is hagyom, mert messzire tudnék menni. 

Ami még nagyon mai helyzetet mutatott be, az az újbeszél alapelvei. Az újbeszél egy új nyelv, amit a Párt azért alkot meg, hogy csak helyes gondolatokat lehessen kifejezni vele: "Az újbeszélt nem arra szánják, hogy kiterjessze, hanem arra, hogy szűkítse a gondolkodás területét." Ha hagyjuk, hogy a nyelvi kifejezésmódunk elcsökevényesedjen, akkor lassan a gondolkodásunk is el fog. Ha nem ismerjük a szavakat, akkor a jelentésük is elvész. Számunkra azok a dolgok, fogalmak már nem léteznek többé, hiszen nincsen rájuk szavunk. Ezért nagyon fontos az olvasás. Meg kell tartanunk a szókincsünket, és tényleg kincsként kell rá tekinteni, mert ez a kulcsa annak, hogy a gondolkodásunk is színes és sokrétű lehessen. Ha fekete-fehérnek mutatjuk a világot mondjuk az újságokban (pl: aki nem jobboldali, az baloldali; aki ezzel nem ért egyet, az azt támogatja, stb.), akkor a világ lassan fekete-fehér lesz, mert máshogy nem tudjuk majd kifejezni. Nem lesz szürke szavunk, hát nem is tudjuk elképzelni a szürkét.

Úgyhogy végszóként csak ennyit: olvassunk! S ragaszkodjunk a személyes, emberi kapcsolatokhoz, ne elégedjünk meg lájkokkal. 

Ma megbeszéltük a könyvet a könyvklubban. Majdnem mindenki elolvasta, Éva ha jól emlékszem már harmadszorra! :) A vélemény nagyjából ugyanaz: nyomasztó, nehéz, ugyanakkor jó és elgondolkodtató olvasmány volt ez a disztrópia. Mariann a szürkeség elleni tiltakozásul szoknyában és sminkben jelent meg. Néhányan pedig idézetekkel felvértezve jöttek. Adrienn és Margit megemlítették, hogy addig, amíg nem fogták el Winstont és Juliát, elég valóságos volt a történet, de onnan kezdve sokkal inkább "regényes" lett. A börtönös részek egyértelműen túl kegyetlenek voltak ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Ebből persze egyenesen következik, hogy az előtte lévő részek viszont nagyon is valósághűnek tűntek. Múlt, jelen, jövő, mind eszünkbe jutott Óceániáról. Nem volt kellemes belegondolni abba, hogy sok jelenetet a mai világunkról is írhatott volna Orwell. Az újbeszél és a mai csetelős üzenetek hajmeresztő hasonlóságot mutatnak. Ugyanígy a proliknak szánt alja újságok,  amikben csak sport, pletyka és horoszkópok vannak, vagy a kommersz zenék is itt vannak velünk, s nagyon is rossz belegondolni, hogy akár mi is prolik lehetünk... O'Brian árulása sokakat szíven ütött (Mondjuk Margit és Vivien pont gyanakodtak rá már az első beszélgetésük óta.), főként azért, mert szerettünk volna bízni abban, hogy a Párt megdönthető, hogy van Testvériség. De nincs Testvériség, és a Párt nem dönthető meg. Adrienn szerint megdönthető, csak sokáig tart. Ez a vélemény mondjuk Orwellt nem befolyásolta. Winston megszereti Nagy Testvért, s ez rettenetes befejezés. Felötlött bennünk az is, hogy bezzeg a mai divatos, tini disztrópiákban van happy end.
Egyöntetűen pozitívabb regényt szeretnénk legközelebb olvasni, ezért Wass Alberttől a Tizenhárom almafát választottuk.