Wass Albert: Tizenhárom almafa

Könyvklubos választás ez a könyv is, amit sajnos most először nem tudtam elolvasni időre... Szégyelltem is magamat rendesen, dehát muszáj volt tanulnom. Viszont megígértem, hogy mindenképpen el fogom olvasni, s íme, meg is tettem! 

Táncos Csuda Mózsi kalandjai, életszemlélete és legfőképpen a beszéde nagyon, de nagyon tetszett! Kacagtam is, sírtam is, bólogattam is sokat olvasás közben. Említettem annak idején talán, hogy Sütő Andrástól az Anyám könnyű álmot ígért azért nem tudtam elolvasni, mert bosszantóan mesterkéltnek tűnt a székely szövege. Hát, Wass Albertnél ez nem így van! A székelyek búslakodnak, nem szomorkodnak; ügyelnek s nem vigyáznak valamire; eligazítják, s nem beszólnak az illetőnek; azt mondják ejszen, s nem hogy bizony. S még számtalan hasonló szavajárásuk van, amik az én fülemnek szépen hallanak. Mindvégig tudtam élvezni az ízes beszédet, nem untam rá, nem vált terhessé.

Azon túl pedig ott van az egésznek a mondanivalója! A székely, aki két tűz közé kerül úgymond. Az első (talán, de nem vagyok történelemben nagyon otthon) bécsi döntés éppen a mi Mózsink földjén húzta meg az új határ vonalát, s Mózsi hirtelen Magyarországon találja magát (Más kérdés, hogy almafáiból néhány már román maradt...). Nagyon tetszett az a rész, amikor Wass leírja, hogy hogyan viselkedtek az új urak. Hogy milyen üres frázisokat puffogtattak az ezeréves szent hazáról, meg hogy minden csak a székelyek érdekét szolgálja. A gyűlölködés, a nagypolitikai játszmák, az agyatlanul szajkózott jelszavak, amelyek nem foglalkoznak az EMBERREL, nem is tudom, honnan olyan ismerős ez nekem? Mózsiék várták, mint a Messiást, hogy magyarok lehessenek egészen, ámde nem azt kapták, amire vártak. Van Wass Albertnek egy meséje, azt hiszem az a címe, hogy a Kék hegyek. Ott őzek ábrándoznak a távoli, kék hegyekről, ahol mindig zöld a fű, sosincs tél és nincs vadász sem. De oda nem lehet ám elmenni,ezt mondja minden öreg őz. Egy fiatal bak mégis elmegy, nehézségeken, bajokon keresztül, s eljut a kék hegyekhez. De ott is hideg van, jár a vadász, és nem nő fű télen ott sem. Visszatekint, s már a maga hegyeit látja kéknek. Hazatér és megmondja a többieknek, hogy tényleg nem lehet elmenni a kék hegyekhez.....

Ez a mese ötlött az eszembe, ahogy olvastam ezt a visszacsatolós részt a regényben. Közelről már más a leányzó fekvése, s ezt jó volna felidéznünk néha, amikor más országok nagy jólétére kacsintgatunk.
A könyv humora is nagyon tetszett. Mózsi olyan csavaros észjárású, olyan ügyesen forgatja a szót, hogy öröm volt hallgatni! Tetszett a katonás rész is, kacagtam is rajta nagyokat. Vagy amikor pálinkát főzött titokban, s hogy hogynem sikerült megnyernie egy fináncot, hogy segítsen teríteni az árut! Meg, amikor be kellett szolgáltatni az ökröket, s sikerült legalább kicsit nyerni az ügyön a cigány sovány ökrei segítségével. Már-már népmesei elemek kerültek elő a történetben, példának okáért, amikor a zászlóst igyekeznek hozzájuttatni egy medve lelövéséhez a Kommandón. Jót szórakoztam olvasás közben, mit ne mondjak!
A vége felé kezdett azért már komolyra fordulni a helyzet, megjött a front, Mózsinak csakugyan katonának kellett állnia. Felháborító volt, ahogyan a mérnök úr, aki a csapatvezetőjük lett, előadta a testvériség ügyét. Hogy ő, az értelmiségi, leereszkedik a parasztokhoz, együtt iszik velük, s ez az igazi testvériség. De a csomagját azért cipeltette velük, s az ételét nem osztotta meg a "testvérekkel". Phü. Nyílott a bicska a zsebemben tőle rendesen.
Amikor pedig a front elvonult, s a feldúlt falvakat, agyonvert férfiakat és megbecstelenített asszonyokat hátrahagyta, akkor világos lett mindenkinek (Még Vitálisnak, az öreg kommunista székelynek is.), hogy az új urak se lesznek jobbak, mint a németek voltak, akik nem csak kifizethetetlen adókat igényeltek és óriási beszolgáltatást, de szégyen szemre elvitték a falu zsidóját is....
Számomra a történet legtöbbet elmondó része az a párbeszéd volt, ami Mózsi és kicsi Mózsi között folyt a leégett házuk küszöbén ülve:
- Szólj.
- Élünk.
- Mind?
- Mind.
- Ez a fő.
Több szó nem esett. 
Élnek. A fák majd megnőnek, a föld majd újra termést hoz, s a házat fel lehet építeni. A többi mellékes körülmény. Valahogy nem féltem Mózsit, hiszen székely.

Egy-két idézet a könyvből:

"- Ide hallgasson, katona úr - szólt oda a csillagosnak, mikor az egy percre abbahagyta, hogy lélegzetet vegyen -, én amióta megszülettem, mind itt voltam magyar ezen a bitang hegyen, s mégsem panaszkodtam miatta. Maga pedig csak most érkezett, s máris fenekedik. Mi lenne itt magából harmincöt év alatt, azt mondja meg?
- Hogy? Mi? - hökkent meg a másik.
- Hogy? Mi? - kente reá Mózsi tovább a magáét, már csak a családi becsület miatt is. - Megjön ide a házamhoz, s azzal kezdi, hogy örvendjek, amért eljött hazulról ezekre a bitang hegyekre, mikor ülhetett volna otthon, párnán is. Hásze örvendek én. De ha csak azért gyütt, hogy ezt nekem megmondja, akkor jobb is, ha még ma visszamegyen. Mert azt én úgyis tudom, hogy mindenkinek odahaza a legjobb. Ehhez nálunk nem kell csillagot akasszanak az ember nyakába, hogy megtanulja!"

"Legjobban azonban mégis egymást szidták valamennyien, s ettől úgy megzavarodtak a népek, hogy már azt sem tudták, hogy örvendjenek-e, vagy szomorkodjanak."

"- Ember a székely is, a román is, Filimon.
- S a muszka?
- Az is ember. De csak otthon.
- Itt mi?
- Itt ellenség.
- S én nem vagyok neked ellenséged?
- Te nem, mert te itthon vagy a Kommandón, akárcsak én.
A pakurár arca földerült. Kinyújtotta Mózsi felé nagy vörös mancsát.
- Így már értem. Isten áldjon, testvér!
- Isten áldjon!"