Francine Rivers: Skarlátvörös fonal

Nagyon ritkán lehet olvasni jó keresztény regényeket. Persze van egy-két klasszikus darab, mint például a Quo Vadis Sienkiewicz-től, vagy az És lámpást adott kezembe az Úr Aldrichtól, de sok olyanba futottam bele, amit nem is tudtam elolvasni. 

Rivers könyve modern(ebb) darab, és szerintem jó. Nem egy aztamindenit, de azért jó. Romantikába ágyazott keresztény mondanivalója van, s lehet belőle tanulni. Például a párkapcsolatokról, vagy arról, hogy hogyan lássuk meg a saját viselkedésünkben a rosszat. Mert sokszor azt gondoljuk, hogy csak a másik hibázik, mi minden bizonnyal tökéletesek vagyunk. Pont ma olvastam egy idézetet Loyolai Szent Ignáctól: "Óvakodj attól, hogy bárki cselekedetét elítéld. Vedd figyelembe felebarátod szándékát, amely gyakran őszinte és ártatlan, habár cselekedete külsőre gyakran rossznak tűnik."

A regény két idősíkon mozog. A fősodor a jelenben játszódik, egy házasság válságáról szól. Sierra és Alex kapcsolata idillinek látszik, majd fokozatosan megromlik, a felek eltávolodnak egymástól, s végül Alex már mással van és válni akar. A másik szál pedig Sierra egyik felmenőjének, Mary Kathryn McMurray-nek küzdelmes, nehéz és szép életéről szól, amely az általa írt naplóból bontakozik ki. 

Tetszett, ahogy Rivers leírta, hogyan és miért került a felek kapcsolata a mélypontra. Annyira tipikus ahogyan elbeszéltek egymás mellett, ahogyan feltételezésekből vontak le következtetéseket, hogy mindketten szörnyen önzően viselkedtek, és azt várták, hogy majd a másik enged. Azt hiszem a legtöbb ember hajlamos így viselkedni. A könyv mondanivalója alapján a hit az, ami segít kilábalni a legmélyebb gödörből is. Az, hogy Krisztus példája alapján tudunk a szeretet mellett dönteni, akkor is, ha sérelmeink és fájdalmaink vannak. A megbocsátás és kiengesztelődés nélkülözhetetlenségére mutat rá. Nem az olyan fajtára, amikor azt mondjuk, hogy: "Megbocsátok, de nem felejtek." Persze, emberek vagyunk, s előfordulhat, hogy olyan mély sebeket kaptunk, hogy valóban nem tudjuk elfelejteni. Ez nekünk, egyedül tényleg nem megy. Isten segítségére van hozzá szükségünk. Ezt én magam is nem egyszer megtapasztaltam. Számomra az Isten jelenlétében való élet az, ami képessé tesz arra, hogy kiegyensúlyozott és megelégedett tudjak lenni a nehézségeim ellenére is. 

Nekem először nem tetszett, hogy két idősíkon mozgunk, Sierra ősének viszontagságai őszintén szólva annyira nem kötöttek le. Úgy éreztem, hogy elveszik az időt, a fő történettől, hátráltatják a kibontakozást. Végül beletörődtem, hogy így van, s persze végül belesimult a történetbe Mary Kathryn élete is, de én meglettem volna nélküle is.
Alex és Sierra története viszont végig lekötött, drukkoltam nekik, és persze örültem a végének, ami heppiend, ezzel bizonyára nem árulok el nagy titkot. 

Szívesen ajánlom a könyvet, kikapcsolódásra is jó, de elgondolkodni is lehet rajta. Meglátni benne a saját hibáinkat, persze csak ha merjük.