Benedek Szabolcs: A fiumei cápa

Mit is mondjak? Könyvklubos választás volt ez a könyv, úgyhogy igyekeztem figyelmesen olvasni, de... Jegyzeteltem is közben, ezért azt hiszem, elég felkészült vagyok. Mégis, az élmény után csak annyit mondhatok: csoda, hogy a végére értem. Előre is elnézést mindenkitől, de ma nagyon vitriolos leszek. Őszintén el vagyok csodálkozva, hogy ilyen könyveket adnak ki drága pénzen. 

Benedek Szabolcs nagyon sok mindent akart ezzel a regénnyel. Korrajzot, hangulatot, történelemórát, thillert, ódát egy városhoz, meg valamit akart a szereplőkkel is, de azt nem nagyon értettem meg. A korrajz és a történelem még hagyján, azokat értettem, habár rendkívül irritáló módon adta az általa megszerzett tudást Fiume történelméről a hősei szájába. Úgy hangzott, mintha egy-egy szereplő felmondta volna a tananyagot. Az író begyűjtött sok-sok információt, az látszik, de nem vagyunk mindre kíváncsiak, szerintem. Amikor az egyik szereplő bejut egy ünnepelt dívához, Medgyessy Szidóniához, annak szobájában ott ül egy másik, gyönyörű és fiatal színésznő, Hannácska. Lenne rá egy ezresem, hogy szinte mindenkinek beugrott, hogy ő Honthy Hanna, de Benedek úr nem hagyta ám annyiban! Később egy rendőr szájába Honthy Hanna részletes életrajzát adta, holott ő aztán nem volt lényeges az egész regényben. Mintha nem akarta volna veszni hagyni a sok kutatómunkáját, jól ránk zúdította. Ott hidaltam le teljesen, amikor az egyikük ezt találta mondani: "Baross, a vasminiszter átformálta a kikötő arculatát, a rakpartok környékén teljesen új városrész épült ki, de ez csak a felszín." Most őszintén: az rendben van, hogy ő, mármint a szerző, tudja, hogy Barosst vasminiszternek is hívják, becézik, efféle (S abban is biztos vagyok, hogy más is tudja rajta kívül.), de ez egy regény. Olyan ez így, mintha Deák Ferencről úgy mesélt volna egyik kortársa, hogy tudod, Deák a haza bölcse, tegnap azt mondta a nemesi gyűlésen, hogy.... Teljesen mesterkélt. Sajnos sok ilyen van a párbeszédekben. Benedek Szabolcs nem nagyon jeleskedett a dialógusok írásában, ahogy én észrevettem, de nem is erőltette őket különösebben, ami végülis pozitív. Amit megtudtunk a múlt eseményeiről, amik a feszültséget és izgalmakat voltak hivatottak adni a kedves olvasóknak, azokat mind visszaemlékezésekből tudjuk meg. Rém zavaró módon mindig akkor emlékeznek vissza, amikor valami izgalmas természeti csapás készülődik. A lélekrajz se ment olyan nagyon Benedeknek. Amikor az egyik szereplő úgy határozott, hogy megöli magát, nos, az némileg meglepett. Semmi nem mutatott ebbe az irányba addig, és amit a belső monológjából megtudtunk az se volt olyan súlyú, hogy halni kellene miatta. Jóval később persze kiderült, hogy volt azért valami komolyabb ok a háttérben, de ott, abban a pillanatban teljesen irrelevánsnak tűnt öngyilkossági gondolattal előhozakodni. Engem alaposan megzavart ezzel a szerző. 

Thiller, borzongás, misztikum, hangulat, vihar előtti csend. Szerintem efféléket is szeretett volna belerakni a könyvébe Benedek Szabolcs, de...Alighanem ment is volna neki, ha főleg ezekre koncentrál, és a többit pedig hagyja. Mert így nem jött át a rettegés, a hihetetlen események sora. Értem én, hogy párhuzamot kellene éreznünk az akkori világot elsöprő történelmi események és a Fiumét sújtó természeti csapások között, de én nem éreztem. Nekem úgy tűnt, rövid ez a regény két ennyire különálló valami megírásához. Pedig ez a misztikus, természeti csapásos rész tetszett volna! 

A fiumei cápa. Forrás: napitortenelmiforras.blog.hu

De mindennek az alja az volt, amikor már elszabadultak a természet erői, és a szereplők visszaemlékezései is éppen a csúcsra voltak járatva. Itt aztán Benedek Szabolcs néha teljesen elvetette azt a bizonyosat. Az egyik szereplő épp a halállal néz farkasszemet (Nem akarom lelőni a poénokat, azért fogalmazok ilyen homályosan. Már ha valaki ezek után még el szeretné olvasni a könyvet...) és két, vagyis kettő oldal telik el a veszély észlelése és aközött, hogy akkor mit is fog tenni a hős. És mi van ebben a két oldalban? Történelem lecke és tájleírás!!! Kiborító volt. Nem is olvastam el rendesen, mert ez azért, na. Szóval juszt se olvastam el. Ez a fogás nem fokozta az izgalmakat, hanem tökéletesen lelohasztotta, kedves Benedek Szabolcs. 

Volt jó is. Szép a borítója, nem aprók a betűk. A 24. fejezet tetszett. Az ötletek jók voltak, külön-külön. Ennyi. 

Eszembe jutott egy sztori a regény kapcsán. Lakodalomban voltunk, ahol egyetlen szintetizátoros fazon oldotta meg a zenét (nem is rosszul, amúgy!). Egy régi barátom feltette a kérdést: Na, mit tud játszani a szintis? Mindent IS. Ez azóta szállóige nálunk. Hát, ilyen ez a könyv is. Miről írt Benedek Szabolcs benne? Mindenről IS.

Megbeszéltük a könyvklubban a művet. Nagyjából egyöntetű volt a vélemény: vesszen a könyv és Benedek Szabolcs is. Adrienn szerint olyan volt, mint a kezdő szakács, aki csupa jó hozzávalót válogat össze, de végül együtt csak nem adnak ki semmi finomat.
Túl sok volt a szál és nem lett belőle pulóver, akárhogy is kötögette Benedek úr. Többen nem is fejezték be, ami miatt nem is tudtam kárhoztatni őket. Úgy láttuk, hogy olyan volt a könyv, mint a szerző borítón szereplő fényképe: eklektikus. S nem csoda, hogy nemigen ért a női lélek rejtelmeihez. (Ezt is a fénykép alapján szűrtük ám le! Ilyenkor jó, hogy nincsenek férfiak a klubban.) Titti jól látta, hogy már a 11. oldalon tudni lehetett: nem lesz ez jó könyv. Ott ugyanis a főhős kerek perec kijelenti, hogy a fiumei cápát akkor írják meg, amikor nincs semmi más izgalmas téma.
Nahát, ebbe a könyvbe kár volt a sok fa, annál is inkább, mert lehetett volna jó is, ha nem akar annyit markolni egyszerre a szerző.  Erika azonban még ad egy esélyt Benedek Szabolcsnak, úgy döntött. Legközelebb Kondor Vilmostól a Budapest noirt olvassuk. Bízom. Remélek.