Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás

Hű, azt a mindenit! Rendkívüli módon megosztó könyvről van szó, ami bennem is "némi" meghasonlást okozott. Az is csoda, hogy nem vágtam földhöz, nem gyújtottam fel, vagy dobtam a kukába. Persze nem is tehettem volna, könyvtári vagyonról beszélünk. Tiszta szerencse, hogy nem adtam ki érte pénzt.

Hát. Ezt a könyvet - ami egy önéletírás amúgy -  egy kamasz fiú írta, akkor is, ha a szerző 22 éves volt, amikor elkövette. Nem tudom, hogy ez mentség lehet-e a számára, mert mást még nem olvastam tőle, de bízom benne, hogy a későbbi munkái már kevésbé irritálóak, hadd ne mondjam, polgárpukkasztóak, mint ez. A könyv feléig legalább 35 különböző alkalommal gondoltam azt, hogy egy jó pofon, az kellene Marcinak, aki utált és megvetett szinte mindenkit. Kit azért, mert kövér volt, kit azért, mert pedagógusként nem tudta belőle előédesgetni a kedves fiút, kit pedig azért, mert egyszerűen átlagos volt. Mélyen le vagyunk Marci által sajnálva, mert vannak céljaink, mert bejárunk a suliba, a munkahelyre, mert szeretnénk megfelelni egy-két elvárásnak. Kiborító volt azzal szembesülni, hogy habár semmit nem volt hajlandó tenni semmiért, mégis teljesen természetesnek vette, hogy anyuka majd elintézi neki a következő sulit, és ott majd küzdeni fognak hősiesen a pedagógusok a vonakodó Márton kegyeiért. Határozottan meg volt bántva, hogy ez nem történt meg, vagy ha mégis, akkor efféléket talált mondani: "Kaotikus lelkem feltérképezése irányába indított próbálkozásai végül kudarcot vallottak, pedig nem is volt és nem is lett kaotikus, csupán ő próbált olyan útra keveredni, ahol még sose járt, egyszerűen felkészületlen és amatőr pedagógus volt, aki képtelen megbirkózni olyasmivel, amire nem tanították, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem követett engem, hanem húzott volna magával." Ilyen mondatoknál rendszeresen kinyílt a bicska a zsebemben, bár sejtem azért, hogy ez is volt a célja az írónak. (Gondolom, az ilyen mondatok azért az ő zsebében is kinyitnák az ő bicskáját, hogy neki aztán meg nem mondja senki, hogy mi is volt a célja, hiszen nem is volt célja, csak írt és kész.)

Különösen bájos volt, ahogy a kudarcai egy részét elegánsan másra hárította át, merthát ő nem tehetett róla, hogy nem tudott odafigyelni az IQ teszt kitöltésére, ami pedig bizonyára nagyon jól sikerült volna, dehát egy tanár pont mellette evett kiflit kefirrel, pedig tudni lehet, hogy Marci semmit nem utál jobban, mint a kefirevést. Természetesen ilyen körülmények között nem az ő hibája volt, hogy nem tudott jobban teljesíteni. Holott kivételesen el volt szánva, hogy rendesen megcsinálja a dolgot. Szomorú história ez.

Szintén felszaladt a szemöldököm, amikor arról olvashattam a kb a könyv felétől rendszeresen, hogy mennyi unikumot és sört fogyasztottak el különböző kocsmákban, ahová és ahonnan rendszeresen taxival jöttek-mentek. A fene belé, nekem még simán sörre se volt pénzem 16 évesen, s főleg nem unicumra (mondjuk nem is szeretem) és taxira. Marci se írt arról, hogy a lógásoknak köszönhetően felszabadult időben folyamatosan dolgozott valahol, hogy pénzt keressen a szórakozásaira. Gondolom tehát, hogy a családi kasszából és az osztálytársaktól, valamint az iskola egyéb helyeiről eltulajdonított pénzt költötte el ilyen vehemenciával. És még csak azt sem mondhatom, hogy bezzeg az én időmben! Mert ez volt az én időm is. Mégis: én nem így éltem, és nagyon, de nagyon sokan nem így éltek. Ha ez a Marci tényleg Gerlóczy Márton, hát, akkor, nos. Nem szimpatikus ember. Hű, de igyekeztem finoman fogalmazni. Igazából eszembe jutott egy másik kifejezés, amit egy nagyon régi ismerősömtől szoktam volt hallani, de az olyan csúnya, hogy inkább nem írom le.

Ugyanakkor voltak pozitívumai is a könyvnek. Sokszor nevettem rajta, és sokszor éltem át a korhangulatot, amit igyekezett visszaadni. S mivel egyidősek vagyunk (s véletlenül én sem vagyok reál beállítottságú), pontosan értettem, hogy mire gondol, amikor ezt írja: "Ja, és természetesen tudom, hogy ha egy tortát félbevágok, akkor ötven százalék jut a maradék úttörőlegények és -leányzók számára, nem beszélve a szerkezetről, amibe felülről bedobom, és alul kiveszem a franc tudja, micsodát és mennyit, mert ez már akkor is teljesen hidegen hagyott." (Itt amúgy a "gépre" gondolt, mellyel kapcsolatban ismételten az obligát kérdés hangzott fel: "Mi történik a gépben?". Mármint, hogy ha bedobjuk a 2-t és alul kijön a 6. Vagy 12. Vagy akármi. Én el nem tudtam képzelni, hogy mi történhet a gépben, hiszen ez egy gép, az ég szerelmére, honnan a fenéből tudnám, hogy mi történik benne?! Meg mondjuk nem is érdekelt. Engem sem. Ezt meg tudtam érteni és át tudtam érezni.)

Marci összességében rendkívül irritáló és unszimpatikus hülyegyerek képében tűnt fel előttem. Hibáit, hiányosságait, kudarcait, rendre másokra kente; tetteit mások hozzáállásával magyarázta, olyan módon, hogy a hajam folyamatosan égnek állt. Vagy egyszerűen kommentár nélkül hagyta, hogy pl rendszeresen lopott másoktól pénzt. Nem azért, de szerintem ez nem olyan dolog, amin nagyvonalúan át lehetne siklani, mondván, hogy csak 16 éves volt. De biztos én vagyok fafejű, konzervatív nyárspolgár, aki irigyli a Marcihoz hasonló szárnyaló szabad szellemeket.
Na, a konklúzióm: szenvedve, de elolvastam a könyvet, és nem, nem érte meg. Iszonyúan felidegesített, ráadásul elvette a kedvemet a magyar irodalmi élettől is. Nem sikerült megértenem, hogy miért kellett egy ilyen könyvet kiadni, valamint még ajnározni is?! Számomra ez a hazai szellemi elit nagyon is rossz minősítését jelenti, s egyetértek azokkal a kritikusokkal, akik Gerlóczy Márton családi hátterét látják a nagy dicsérgetés mögött. Ez pedig még rosszabb színben tünteti fel az egészet. De, mint látható, hatást azt tudott rám gyakorolni, és gondolom az már valami. S végül csak egy kérdés maradt bennem: Hogyan lehet az, hogy az örök lógós Marci az izraeli kibucban képes volt minden nap 6-kor kelni és egész nap dolgozni, miközben nem szökött el egyik este sem kocsmázni a városba?! Na jó, van még egy kérdésem: Senki nem sajnálta azt a sok fát, amibe ez a regény került?