Han Kang: Növényevő

Hm. Felzaklató, furcsa, misztikus könyv a Növényevő. Nem hosszú, egy nap alatt el is olvastam, de emészteni kell. Maga a történet mindössze annyi, hogy Jonghje, a főhősnő egy napon elhatározza: többé nem eszik húst. A regényben három fejezet van, mindháromban más valaki szemszögéből követhetjük az eseményeket. S bár Jonghje indítja el a dolgokat, neki nincs fejezete, az ő gondolatait részletesen nem ismerjük meg. 

Az első fejezetben Jonghje férjének elbeszélését olvashatjuk, ami ott kezdődik, hogy a felesége egy tökéletesen átlagos, érdektelen nő, aki nem szép, de nem is csúnya, keveset beszél, jól főz és hajlandó rendszeresen házaséletet is élni, amit talán még élvez is. Aztán egy nap kihajigál minden húst a hűtőből, és közli, hogy ezentúl nem eszik és nem is főz húst, mert rosszat álmodott. Ez a fejezet még elég valóságos volt. Furcsa, igen, de valóságos. 

A következő fejezetet Jonghje sógora (nővérének férje) mesélte el, ami már elég bizarr volt, tele szokatlan, már-már perverz vágyakkal és rengeteg feszültséggel, amik főleg egy fenéken elhelyezkedő mongolfolt körül bonyolódtak. (Ez egy születéstől jelenlévő, nem betegséghez kapcsolódó, kék, szürkéskék színű folt, amelyről régen azt gondolták, hogy csak a mongoloid rasszra jellemző.) 

Az utolsó részt Inhje, Jonghje nővére meséli, és itt aztán már van minden. Sokat megtudhatunk arról, hogy vajon Jonghje miért lett ilyen furcsa, milyen volt a gyerekkoruk. Inhje maga is felismeri a saját életének mozgatórugóit, s végeredményben ráébred arra, hogy élete - bármennyire is sikeresnek tűnik - mennyire üres. "Mielőtt húga lerázta láncait, Inhje azt sem tudta, hogy azok egyáltalán léteznek."

Az események eléggé lineárisan tartanak a végkifejlet felé, ami borzongató és drámai, de számomra letehetetlennek bizonyult a könyv. 

Igazából nem nagyon tudok mit mondani róla, annyira furcsa volt. Jonghje, aki azzal, hogy növényevő lett elindult egy olyan úton, ahonnan nem csak ő maga nem tudott többé letérni, de magával sodort másokat is. Sógora és nővére se tudta kivonni magát a hatása alól. Tetteivel rokonait is felbolygatta, bennük is valószerűtlen folyamatokat indított el. Félelmetes volt, ahogy minden szétbomlott, kifordult magából, ugyanakkor tényleg nem tudtam letenni. Kíváncsi voltam, tudni akartam - holott sejtettem -, hogy mi lesz a vége. Valóban elengedi Inhje is azt a vékony madzagot, ami a valósághoz köti, ahogyan azt Jonghje tette? 

Szabó Lőrinc egyik verse jutott a könyvről az eszembe, amit már itt a blogon is megosztottam. (Itt olvasható a bejegyzés) Vajon minden csak álom? Azt hiszem, jól esne egy jó szelet rántott hús...