Kondor Vilmos: Budapest noir

A könyvklubban választottuk Kondor Vilmos krimijét, habár én már régóta készülődtem az olvasásra. Egyedül az tartott vissza tőle, hogy mindenki el volt ragadtatva tőle, hogy film is készült belőle, hogy a kritikák szuperlatívuszokban beszéltek róla és hogy lassan folyóméterben lehet mérni Kondor Vilmos munkásságát. Egyszóval annyira azért nem bíztam benne, hogy tetszene nekem ez a krimi. Pedig. 

2 nap alatt elolvastam a könyvet és határozottan jónak találtam. Mondhatnám: egy élmény volt olvasni. Ami nagyon tetszett: a nyelvezete, a leírásai, az egyszerű stílusa, a történetszövése, az izgalmak, a korrajz. Ja, és Krisztina. Ő nagyon belopta magát a szívembe. Szóval minden tetszett, ahogyan azt Betti és Laci előre megjósolta.

Próbálom összeszedni, hogy mi volt, ami a leginkább megfogott. Engem általában a könyvek stílusa tud elvarázsolni, az, hogy hogyan, milyen szavakkal, szófordulatokkal ír az író, nem pedig a szorosan vett történet. (Természetesen érdekel a történet is, de ahhoz, hogy a könyv igazán jó pontokat szerezzen nálam, a stílusa a lényeg.) Kondor Vilmos stílusa pedig tetszett. Az a kor, amit kiválasztott, egy merőben más kor volt, mint a mai. Jó érzés volt a magázódást átélni, mert manapság már lassan kiveszik, a 30-as években viszont általános volt, még a párkapcsolatokban is. Ez szinte simogatta a fülemet. A sok "fiam" is. Az én anyám engem rendszerint fiamnak hív, dacára annak, hogy tudja: én a nőnemű gyereke vagyok. De már úgy megszoktam ezt a fiamozást, hogy hiányzik, amikor mégis "lányomnak" hív. Szóval tetszett ez is. A higgadt, érzelemmentes kommunikáció is. Hogy a szereplők nem káromkodtak, nem drámáztak, nem fetrengtek az önsajnálatban, nem hitték, hogy meg tudják váltani a világot, és nem lőttek halomra senkit. Egyszerű, hétköznapi dolgok történtek. (Sajnálatos módon a bűnözés hétköznapi dolognak számít.) A bűntények sem voltak eltúlzottak: egy kis prostitúció (semmi eufemisztikus eszkort-lány, hanem kiégett, szerencsétlen rosszlány), egy kis pénzmosás, egy kis zugbunyó és bunda. Nem találkoztunk lőfegyverrel, üldözéssel, habár Gordon Zsigmond egy pillanatig afféle Bruce Willisnek tűnt a felszakadt szájával és vérző fejével. Krisztina, ahogy már írtam is, nagyon szimpatikus volt. Nekem igenis tetszett a hűvössége és önállósága, és az is, hogy semmi drámai hajlam nem volt benne. 

A korleírás is jó volt, sikerült elhitetni velem, hogy valóban a 30-as évek végi Budapesten járok. Különösebben nem próbáltam meg kitalálni, hogy vajon a város melyik részén is kódorgunk, de persze sokszor azért képben voltam. Ám nem éreztem késztetést rá, hogy előkapjam a térképet és megnézzem, hogy most akkor a Nyugati térre gondolt-e, amikor Berlini térről beszélt. Szóval számomra nem törte meg a történetszövést a sok földrajzi utalás. 

A krimi vonal is megütötte a mércét, legalábbis az enyémet bizonyosan. Olyan rengeteget nem is vártam tőle, és mivel alapvetően nem vagyok egy kukacoskodó olvasó, nem is igyekeztem kitalálni  - ahogyan a többi krimi esetében sem, amiket esetlegesen elolvasok - , hogy ki lehet a hunyó. De nem volt nagy meglepetés, ez tény. Habár szerintem nem is az volt a leglényegesebb, hogy ki tette, hanem, hogy mi okból.
Némi nosztalgiát is éreztem olvasás közben, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem éltem a 30-as években (Felteszem, ezzel nem okoztam nagy meglepetést.). Elképzelem, hogy kosztümben, öltönyben járunk hétköznap is, nem pedig az örökös farmerben. Kalapot vesznek a nők és a férfiak is. A férfi kihúzza a széket a nőnek, a pincér névről ismeri az embert és egész komolyan el lehet társalogni az általunk fogyasztott kávé származási helyéről (Mármint, hogy tudjuk, hogy honnan jött a kávé, amit iszunk.). Elképzelem, hogy nem messenger üzenetben beszéljük meg a találkákat, hanem nyakunkba vesszük a várost, és próbáljuk megkeresni azt, akivel beszélni szeretnénk. (Ez mondjuk nem is olyan távoli múlt: annak idején én is tudtam, melyik kocsmában kell keresni a barátaimat...) Hogy nem borulunk ki, ha a társunk 5 percet késik és még csak üzenni se volt képes, s amikor sietünk, akkor felugrunk a villamosra, amúgy meg elgyalogolunk a célunkhoz. Egyszóval: Vonzódom a korhoz, amit Kondor Vilmos megjelenített a regényében, s ez feltételezem azért van így, mert olyan hihetően tette ezt a megjelenítést az író.

Összességében tetszett, s talán az egész Budapest-sorozatot elolvasom. Talán. Mert azért ott motoszkál ám bennem, hogy hogyan változhatott a könyvek minősége az idő és főként a mennyiség előrehaladtával... 

Ma megbeszéltük a könyvklubban, hogy kire milyen hatást gyakorolt a könyv. Mindenki elolvasta, és majdnem mindenkinek tetszett is. Adriennek mondjuk nem, mert szerinte a krimi az egyenlő Agatha Christie-vel, és hát Kondor Vilmos mégsem Agatha Christie. Tittinek pont azért tetszett, mert NEM hasonlított a krimi királynőjének munkáira, amit ő nem szeret. (Itt kell megjegyeznem, hogy Titti apósa tudja, hogy kicsoda Kondor Vilmos valójában!) Egyébként a legtöbbünknek jó élmény volt olvasni a regényt, s ebben nagyon nagy szerepe volt a hangulatnak, amit a szerző meg tudott teremteni. Iza ugyan a végére már nagyon besokallt a sok villamosozástól, de alapvetően elégedettek voltunk. Éva rámutatott, hogy akkoriban egy újságíró még értett a szakmájához, valamint képes volt a külföldi lapokat is eredeti nyelven elolvasni. Mihez képest a mai újságírók még magyarul sem tudnak helyesen írni. Fontos információval gazdagodtam, amikor kiderült számomra, hogy vannak, akik szoktak gondolkodni olvasás közben azon, hogy ki lehet a gyilkos.... Mariann ilyen különös ember, pl. Ráadásul a kedvenc könyve az Öt szovjet kisregény, úgyhogy csak óvatosan Mariannal!
Ettünk kalácsot Erika jóvoltából, amit kifejezetten azért sütött, hogy legyen alapja Éva speckó lekvárjainak. Nem emlékszem pontosan az összetételre, de az egyikben volt fekete faeper, a másikban pedig körte és alma. Szerintem Mór is megirigyelhette volna, s ha lenne még Ínyesmester, akkor biztos ott lenne a helyük a recepteknek!
Legközelebbre a dobókocka szeszélye folyamán Michael Cunningham Órák című regényét fogjuk elolvasni, Iza mélységesen mély fájdalmára...