John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Már egyszer-kétszer szemeztem a könyvvel a könyvtárban, de mindig félretettem, mondván, hogy unom már a haláltáborok borzalmainak bemutatását, a gyerekek szenvedését pedig utálom látni is, olvasni is. De a múltkor Balázs meglátta a polcon, rábökött és azt mondta, hogy szerinte ez egy nagyon jó könyv. Hát, gondoltam, legyen, rápróbálok. Rövid könyv ez is (úgy tűnik mostanában ilyenek kerülnek a kezembe), egy nap alatt elolvastam. Ambivalens érzéseim vannak a művel kapcsolatosan, s nehezen megy az értékelés.

Az ötlet tetszett, hogy egy gyerek szemszögéből nézzük az eseményeket, de nem tudom, hogy a szerző mennyire van képben azzal, hogy milyen egy gyerek? 9 éves a kis főhős, de szerintem a Boyne által ábrázolt Bruno sokkal fiatalabbnak tűnik. Úgy 6 évesnek. Nagyon naiv, ami még hagyján, hiszen gyerek, de nem tud következtetéseket levonni, nem érti meg az összefüggéseket sem. Példának okáért, tudja ugyan, hogy a csíkos pizsamás Smuel folyton éhes, de azt már nem érti, hogy vajon miért olyan sovány? Vagy, hogy miért van ott a kerítés? Egy 9 éves tudná, mert ennyi idősen már össze tudják rakni az eseményeket. Bruno egész végig tudatlanságban marad, olyannyira, hogy valóban pizsamának gondolja a rabruhát, és őszintén meglepődik azon, hogy mennyien vannak a kerítés túloldalán, holott a területet majd egy évig bámulja az ablakából. Ez nagyon bosszantott, s arra jutottam, hogy Boyne nem tudja, hogy milyen egy 9 éves gyerek. Na, mindegy. 

Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy ez elvileg gyerekkönyv, de szerintem nem igazán. Persze a nézőpont gyermeki, és nem is nagyon mutat be semmi történelmi tényt, viszont tesz elég sok utalást azokra a tényvalóságokra, amely utalásokat szerintem egyetlen gyerek se ért meg. Úgyhogy az én konklúzióm az volt, hogy ez nem gyerekkönyv. Legalábbis én nem ezt adnám oda a gyerekemnek, ha meg akarnám ismertetni a haláltáborok szörnyűségeivel. Amúgy is az a véleményem, hogy a gyerekeknek nem szépelgő mesékre van szükségük, ha valami kemény témát szeretnék megismertetni velük, hanem az igazságra van szükségük, amit viszont úgy kell elmondani nekik, hogy megértsék. Boyne magyarázatát szerintem nem értenék meg a gyerekek, viszont a felnőttek igen. De nekik meg minek így elmondani az eseményeket, amikor úgyis ismerik őket? Bár igazából ez volt szerintem a regény erőssége: a nézőpont. Lehet, hogy Bruno (természetesen csak szerintem) nem üti meg a 9 évesek fejlettségi szintjét, de amúgy igazi gyerek. Smuel már kevésbé volt számomra plasztikus szereplő. Róla nem tudunk meg semmit igazából, vele, az ő megformálásával egyáltalán nem voltam kibékülve. Nagyon hiányzott az is, hogy a Bruno és Smuel közötti beszélgetéseket nem hallhattuk. Engem tényleg érdekelt volna, hogy miről beszélgettek hónapokon keresztül, hiszen külön ki is van hangsúlyozva, hogy játszani ugye nem tudtak egymással, csak beszélgetni. Arra jutottam, hogy nehéz lett volna megoldani azt, hogy Smuel ne mondja el: ők tulajdonképpen rabok és egyfolytában dolgoznak, valamint a katonák bántalmazzák őket. Mert akkor Brunónak is idő előtt "leesett volna a tantusz." 

Összességében nem voltam elégedett a művel, de azt sem mondanám rá, hogy vacak. Nem vacak, de kicsit az az érzésem van vele kapcsolatosan, hogy nagyon is tudatosan szeretett volna sikerkönyvet írni a szerző, ezért választott egy olyan témát (holocaust), amit nem lehet elmeszelni semmilyen körülmények között, és egy olyan világot (gyerekek), amit szintén alapvetően respektálnak az emberek. Hát, ez jött ki belőle. Simán elolvasható, a vége nem egy nagy meglepetés; habár azt éreztem, hogy ez most egy igazi, nagy csattanó érzetét kellene, hogy keltse bennem (Nem keltette.). Az a gyanúm, hogy Boyne fejében ez a csattanó volt az egész könyvből legelőször kész, s erre építette a teljes regényt.