Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

A könyvet méltató sorokban szerepel többek között a "bájos" és az  "elbűvölő" jelző is, s ez a könyvre szerintem is teljesen helytálló. Aranyos, kedves, lélekmelengető, még ezeket is hozzá tudnám tenni. Egy levélregényről van szó, amelynek főhőse Juliette, egy írónő. Főleg ő az, aki leveleket ír a barátainak, de néha persze neki is írnak, hogy képesek legyünk összerakni a sztorit. Mert a történet természetesen ezekből a levelekből bontakozik ki.

Egy Csatorna-szigeten játszódnak az események, Guernsey-n, 1946-ban. Juliette a sziget történetét szeretné megírni a német megszállás alatt, mégpedig úgy, hogy a szigetlakók emlékeit gyűjti össze erről az időszakról. Így aztán a történet szükségszerűen a múltban is játszódik, felvillantva a háború "hétköznapi" oldalát. Vagyis azt, hogy milyen volt élni a háború és a megszállás alatt. Nagyobb összefüggéseket, ismert csatákat, hadműveleteket természetesen nem kell várni a könyvtől, a háború inkább afféle aláfestő zene szerepét tölti be.

Sok szomorú emlék jön elő, természetesen. Nem mondom, hogy nem obligát egy kicsit már a világháborús szenvedésekről írni, mert manapság minden második könyvnek vagy az első, vagy a második világégés a háttere, de ebben a könyvben nincs eltúlozva a dolog. Igen, leírnak a lakók egy-két szomorú, kemény vagy fájdalmas eseményt, de mindig egyfajta egészséges, s talán jellegzetesen brit humor oldja a hangulatot. Így nem kesergés és kiborulás lesz a vége, hanem afféle megkönnyebbülés, amit akkor érez az ember, amikor kibeszélt és kisírt magából valami fájdalmat. Egyszóval szerintem elég jól sikerült adagolni a gyötrelmet és az azon való felülemelkedést, a humort és a könnyeket. Azért a vége még így is kicsit szirupos lett az én ízlésemnek, s talán azt is észrevettem, hogy hol segített be az írónő unokahúga, aki gyerekkönyveket ír. De összességében bátran ajánlom a könyvet, természetesen hölgyeknek, mert nehezen tudom elképzelni, hogy férfiak szívesen merülnének bele ebbe a mégiscsak elsősorban romantikus történetbe. 

S persze ne felejtkezzünk meg a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról sem! A Társaságot ugyan a szükség hívta életre, de a későbbiekben kiderült, hogy olvasni tényleg jó, az olvasás átsegíthet a nehézségeken, az olvasás barátokat adhat neked, és kinyitja a világot előtted. Ahogy a Társaságról olvastam jól esett arra gondolnom, hogy én is egy könyvklub tagja lehetek, s ez milyen jó dolog is!
Amikor befejeztem a könyvet utána kellett néznem, hogy kicsoda volt Charles Lamb, hiszen végülis ő "vitte" Juliettet Guernsey-re, ráadásul elég sok szó esett róla a levelekben. Mindazon túl, ami a könyvből is kiderült, annyit tudtam meg róla, hogy ő maga is "mentálisan billegális" volt, de korántsem olyan súlyosan, mint a húga, Mary. Sohasem nősült meg, Mary miatt, noha volt az életében szerelem, ahol a hölgy meg is kérte Lamb kezét, de ő helyzetére hivatkozva (minthogy az elmebeteg húgáról kellett gondoskodnia) elutasította, s agglegényként halt meg. Arra nem vetemedtem, hogy próbáljak olvasni is tőle valamit, megelégedtem azzal, hogy tájékozódtam kicsit az életéről.
Nem volt rossz időtöltés ez a könyv, nyugodt szívvel ajánlom.