Frank McCourt: A tanárember

A könyvklubos lista következő darabja volt ez a könyv, ami egy önéletrajz, tulajdonképpen. A szerző Írországból vándorolt Amerikába, ahol tanári pályára lépett és ez a könyv a katedrán eltöltött éveit meséli el. Merthogy írt ám másik önéletrajzot is, Angyal a lépcsőn címmel az írországi, és De! címmel a kezdeti new yorki évekről. A tanárember a trilógia utolsó darabja, amikor már a "kiteljesedett" életéről és a hivatásáról mesél McCourt.

Jó volt olvasni a könyvet, nem kellett agyalnom közben sokat, szórakoztatott is és néha nagyokat tudtam rajta bólogatni, holott nem vagyok pedagógus. McCourt New York több iskolájában is tanított, jobbára szakközép- és szakiskolákban; vagyis nem igazán elit közegben. Diákjai nagyrészt nem érdeklődtek az angol irodalom iránt, amit a tanár úr tanított volna nekik, s ez bámulatos hasonlóságot mutat mind a jelenlegi, mind a saját korombeli magyar iskolai állapotokkal. (Egyébként a 70-es években játszódik a történet nagyobbik része.) A küzdelem, amit egyrészt a diákok érdeklődésének felkeltéséért, másrészt a saját lelkesedésének megőrzéséért folytatott bizonyára sok pedagógus együttérzését kelti fel. De én magam is drukkoltam McCourt tanár úrnak, vele örültem, ha sikerült egy kis eredményt elérnie angol órán, és vele együtt éreztem a frusztrációt, amikor mégsem.
Főleg az érdekelt olvasás közben, hogy milyen problémákat vázolt fel a diákokkal való foglalkozás terén, az oktatásügy milyen anomáliáit tárta fel, illetve azokra milyen megoldásokat talált. Vagyis mi volt az, ami valójában működött a diákokkal való munkája során. Igazából elég elkeserítő volt a helyzet, azt kell, hogy mondjam, hiszen a diákok egyáltalán nem akartak tanulni angol irodalmat. Amivel sikerült őket fellelkesítenie, annak jobbára semmi köze nem volt a tantárgyhoz. Szóval nem talált igazán megoldást arra, hogy hogyan lakjon jól a kecske is (a diákok élvezzék a tantárgyat és az iskolát) és maradjon meg a káposzta is (tanulják meg a diákok a tanterv szerint előirányzott tananyagot).
Ez mondjuk rossz hír. Az én fiaim is iskolába járnak, így aztán nap mint nap szembesülök azzal, hogy az oktatásban bizony vannak problémák. Gyakran érzem magamat lázadó szülőnek, mert azt látom, hogy a srácok nem férnek bele feltétlenül az "ideális diák" kis kockájába, és sajnos nincsenek olyan sikerélményeik (vagy ha már itt tartunk: bármilyen élményeik) az iskolában, amelyek miatt szeretnének odajárni.
A regény után elolvastam egy másik könyvet is: Ken Robinson és Lou Aronica írását, a Kreatív iskolák címűt. A mű alapvetése, hogy minden gyerek nagy tehetséggel, tanulásvággyal és kreatív elmével születik, de az iskola ezt nagyrészt kiöli belőlük. A szerzők úgy gondolják, hogy az egész iskolarendszerről másként kellene gondolkodnunk. Nem az ipari forradalom korának igényeit kellene kiszolgálnia az oktatásnak, hanem a mai kor elvárásait. Nem javítgatni kellene az iskolarendszert itt-ott, hanem teljesen új alapokra helyezni. Úgy vélik, hogy igenis lehet az oktatás személyre szabott, és kell is, hogy figyelembe vegye a gyerekek igényeit, érdeklődését és képességeit. Mindezek nekem, mint szülőnek fantasztikus kilátásokat mutattak be.

Nem tudom, hogy hogyan lehetne ezeket megvalósítani, de azt szeretném, ha az iskola tényleg ilyen lenne. Ha a gyerekeim örömmel mennének iskolába, ahol kibontakoztathatják a bennük lévő képességeket, ahol nem azt nézik, hogy mit nem tudnak, hanem megmutatják nekik, hogy mennyi mindent tudnak! Milyen jó lenne, ha nem lenne soha hét órájuk (vagy még több), szóba se jönne a nulladik óra szörnyűsége, nem kellene pénteken hatodik órában például matek dolgozatot írniuk! Robinsonék kitérnek a tanterv problematikájára is, ami nagyon erősen megköti az intézmények kezét, ha arról van szó, hogy bármilyen alternatív tanítási módot szeretnének kipróbálni, vagy bevezetni. Szót ejtenek a tesztek és felmérések által gerjesztett feszültségekről, amik nem csak a tanulóknak, de az iskoláknak is komoly problémákat és frusztrációkat okoznak. Kitértek az igazgatók felelősségére, a tanárok elkötelezettségére, a szülők szerepére és egy csomó jó példára is, amelyeket egyes iskolákban bevezettek, kipróbáltak. Összességében elég lelkesítő írás volt, nagyon is passzolt A tanáremberhez.

forrás: Pinterest

A könyvklub tagjai nem fogadták osztatlan lelkesedéssel McCourt könyvét, de azért többen voltak, akiknek tetszett, mint akiknek nem. Ildikó elmondta, hogy ezt akár ő is írhatta volna, mint pedagógus, annyira tudott azonosulni a könyv tanárával. Erzsi néni nem volt elragadtatva az elején a könyvtől, ezért nem is olvasta végül el. Erikának, Évának, Rozika néninek határozottan tetszett a könyv, Iza és Era még nem fejezték be idő hiányában, de szándékukban áll folytatni az olvasást. Adrienn majdnem eljutott a végéig, de aztán feladta, mert unalmasnak találta. Viviennek tetszett, de azért nem ez volt élete olvasmánya. Az este során elfogyasztottuk a szendvicseket, amit Erika ötletére hordtak össze a tagok, és jót beszélgettünk az iskolarendszerről, tapasztalatokról, véleményekről.
A következő olvasmányunk Márai Sándortól az Eszter hagyatéka lesz. Kíváncsian várom, még nem volt szerencsém a könyvhöz.