Iskender Pala: A bánat cseppje. Isztambuli tulipán

Nagyon megtetszett a könyv fülszövege, ami egy "izgalmas, több szálon futó és sodró lendületű" történetet ígért, a 18. századi Isztambulból. Szerelem, halál, nyomozás, misztérium. Ráadásul a szerző irodalomprofesszor, úgyhogy eléggé érdekelt a könyv.
Aztán a főnökasszonyom azzal hozta vissza, hogy elolvasta ugyan, de nem tetszett neki. Itt egy kicsit elbátortalanodtam, de azért csak belekezdtem.
A történet eleje nagyon lassan indult be, kezdtem is aggódni, hogy nekem sem fog tetszeni, de azért hamarosan megnyugodtam. Tényleg érdekes és izgalmas is volt a történet, habár egészen a közepéig kellett eljutnom az olvasással, hogy a fülszövegben ígért sodró lendület is előkerüljön. Aztán hamarosan ismét eltűnt a sodrás és újra meglassult a sztori, hogy a legvégére tényleg felpörögjön.
A regény hangulata szerintem nagyon jó, tényleg "törökös", vagyis hát olyan, amilyennek én a török hangulatot elképzelem. Számomra egy kicsit "pamukos" is volt, s néha érezhető volt az is, hogy a szerző tanár is, nem csak író. És ez egyáltalán nem kritika akart lenni, mert szerintem nagyon is jót tett a könyvnek, hogy kicsit néhol ismeretterjesztős volt. Örömmel tanultam belőle. Vagy éppen nem. Például volt egy rész, ahol leírta Pala, hogy hogyan tudta egy tulipánnemesítő pontosan meghatározni, hogy milyen színű tulipán keljen ki adott hagymából. Az eljárás lényege a leírás szerint azt volt, hogy színező port etett teknősökkel, majd egy ilyen teknőssel megrágatta óvatosan a tulipánhagymát, majd elvette az állattól (hogy ne tegyen benne kárt). Ezután feljegyezte, hogy milyen színű port evett a teknős, aki megcsócsálta a hagymát. És tavasszal a megfelelő színű tulipán nyílt ki, amivel ez a tulipánnemesítő ember hihetetlen pénzeket keresett, hiszen ő már a hagyma alapján megmondta, hogy milyen színű lesz a virág. Mint egy varázsló. Na, ez engem nagyon felvillanyozott, de sajnálatos módon nyomát sem leltem ennek az eljárásnak széles e világban (interneten)... Egész csalódott voltam, bár a férjem előre figyelmeztetett, hogy ez biztosan csak az írói fantázia burjánzása, mert mekkora hülyeségnek hangzik már, hogy a teknősök képesek lennének színt adni a hagymáknak. Na, mindegy.
Ami hihetetlennek tűnt, az a szerelem misztériuma. Hogy ezek a törökök milyen életre-halálra tudtak szerelmesek lenni! Még úgy is, hogy esetleg nem is beszéltek az illető nővel/férfival, csak látták. Ez teljesen abszurd volt számomra, ugyanakkor ettől lett az egész sztori tényleg törökös.
A história egyébként egy krimi alapvetően. Van egy gyilkosság, amelyet rákennek az egyik főszereplőre, aki szeretné magát tisztázni, méghozzá úgy, hogy megkeresi a valódi gyilkost. A gyilkos kilétéhez a Bánat Cseppje nevű tulipánon keresztül igyekszik eljutni, miközben őt magát is üldözi mind a szultán, mind a nagyvezír egy-egy csapata. Több magyar vonatkozású utalás is felbukkan a történet során, kezdve a karlócai békével át Nándorfehérváron, egészen egy magyar plasztikai sebészig, aki Isztambulban praktizál. Főhősünket barátok egy kis csapata és a saját csavaros észjárása segíti a nyomozás során, és olykor feltűnik a fülszövegben felemlegetett második szerelmi szál is, de csak nagyon szőrmentén.
Összességében nem volt rossz könyv, de sajnos nem egy könnyen olvasható műről van szó. Rengeteg fura név van benne, furcsa helység, foglalkozás- és tisztségnevek hemzsegnek az oldalakon, valamint gyakran ugrálunk a narrátorok között is, ami nem könnyíti meg a szálak követését. A borító nagyon cseles, úgy láttatja a könyvet, mint egy főleg romantikus regényt, de mi sem állhat távolabb ettől! Ez nem romantikus regény, annak ellenére sem, hogy tele van szerelemmel, hanem krimi. Vagy történelmi regény. Vagy óda a tulipánhoz. De nem romantikus történet, az biztos.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború