Sándor Erzsi: Anyavalya

A könyv címe nem nagyon fogott meg, a fülszöveg viszont megtetszett. Én a magam részéről nem hallottam a könyv előtt Sándor Erzsi nevét, ezért egy kicsit persze utána is néztem, hogy kicsoda-micsoda is ő. Rádiós riporter, újságíró, színésznő, zsidó, Nők Lapja. Ezek voltak az első jelzők róla a neten, és ennyivel vágtam bele a kötetbe is.
Az elején tetszett a könyv, jókat nevetgéltem rajta, szórakoztatott, gyorsan haladtam vele. Később viszont kezdett nagyon sok lenni. Nekem sajnos se a szerző, se pedig az anyukája nem volt szimpatikus. Zavart a sok magyarázgatás, hogy mit miért tett az anyukája (Például, hogy akarattal hízott meg, de mégsem tudatosan.), mennyire szerette botránkoztatni a jónépet, és ennek mi volt az oka. A vége pedig, ahol már Sándor Erzsi volt a főszereplő, valóban erőt próbáló feladatnak bizonyult a számomra. De megoldottam, jobban mondva, elolvastam!
Kétségkívül voltak erényei a könyvnek, voltak benne jó sztorik, lehetett rajta kacagni, esetleg könnyezni (bár én nem könnyeztem), voltak benne bölcs gondolatok is néha, amiken nagyokat bólogattam és a történelmi helyzetképek is érdekesek voltak. Nagyon személyes volt az elbeszélés, ami közelebb tudta hozni azokat az eseményeket, amikről eddig a történelemkönyvekben olvashattunk.
Ugyanakkor pedig rengeteg dolog nem tetszett benne. Sándor Erzsi anyukája, ha lefosztjuk róla a sok mitizálást (Amit természetesen nem rovok fel a szerzőnek, hiszen a saját anyukájáról írt.), egy lelkileg sérült nő volt, akinek élete tele volt tragédiával, amelyeket nem tudott feldolgozni. A családja nagyobbik része elpusztult Auswitzban, míg ő református férje oldalán sértetlenül itthon maradhatott. Valószínűleg ez is nyomokat hagyhatott a lelkében, meg az is, hogy tulajdonképpen az derült ki, csak a menlevél miatt ment hozzá Tóth Lászlóhoz. A házasélet egy merő trauma volt a számára, menekült is előle, amikor tudott, miközben a férfit hibáztatta miatta. Az élete legnagyobbik része nők között zajlott le: testvére és lánya társaságában, miközben vergődött attól, hogy egy arra nem érdemes férfiba volt szerelmes szinte egész életében. Mindez pedig, valljuk be, nem egy felemelő történet. Nem is emelt fel engem sem, emiatt is volt ellenérzés bennem a könyvet olvasván.
A könyv stílusa sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Nagyrészt valóban szórakoztató volt, és könnyen olvasható, azonban engem határozottan zavart a sok "röhög" és "pofátlan". A szerzőnő saját életéről szóló részek, ahogy fentebb írtam, már alig-alig kötöttek le, egyedül a legvége tetszett, amikor az anyukája temetéséről írt. Végeredményben arra jutottam, hogy én egyik szereplővel sem tudtam azonosulni egy kicsit sem, s azt hiszem - mivel ez nem egy regény, hanem valós történet - ezért nem tetszett a könyv.
Viszonylag kevesen voltunk a klubban, amikor is megbeszéltük, kire hogyan hatott Sándor Erzsi műve. Egyedül Iza nem olvasta el a megjelentek közül a könyvet, bár ő is belekezdett. Erzsi néni, Mariann és Era teljesen pozitívan nyilatkoztak, mindegyiküknek nagyon tetszett a könyv stílusa és mondanivalója is. Era szerint ez egyfajta terápiás írás lehetett a szerzőnőnek, hiszen nem egy ideális családban nőtt fel, ráadásul az anyukája inkább barátként tekintett rá, semmit gyerekre és minden gondolatát megosztotta vele, ami nem túl egészséges. Erzsi néni felvetette a furcsa cím kérdését is, amin aztán elfilozofálgattunk egy kicsit, hogy mi is az az Anyavalya? Talán arra utal a cím, hogy  az anyukája miatt lett ő nyavalyás?
Vivien, Évi és Margit is inkább jónak tartották a könyvet, mint nem. Évi elmondta, hogy ez végre egy olyan könyv volt a holokausztról, amiben nem az obligát szereplőgárda vonult fel, hanem egy kicsit más nézőpontból láthattuk az ügyet, ami így számára sokkal közelibb volt. Vivien az apró sztorikat említette fel, amiken olyan jókat lehetett nevetni, miközben valójában tragikusak voltak.
Összességében ez egy jó választásnak bizonyult, mert a legtöbb tagnak tetszett a könyv (legalábbis a megjelenteknek), bár ezúttal én nem tartoztam közéjük.
A klub után hallottam pár tag véleményét még, akik nem tudtak eljönni szerda este. Betti nagyjából velem értett egyet, Éva pedig 60 oldal után feladta, annyira nem tetszett neki. Erika azt mondta, hogy nagyjából jónak találta a könyvet, de vannak kritikai észrevételei is, neki is főleg a szerzőnő életét bemutató részekkel.
Következő olvasmányunk a Bíborszín lesz Alice Walker-től.



Megjegyzések

  1. Ez a könyv nekem se nem szép, se nem irodalom. A stílusa jórészt közönséges, még durvább szóval: alpári.
    Azt a bizonyos 60 oldalt pedig nagyon figyelmesen olvastam, keresve az azonosságokat, amiktől azt reméltem, hogy közelebb hoznak-visznek a regényhez. Már ha ez az.
    Szóval, azonosságok: én is 1956-ban születtem, a '60-as években voltam gyerek.
    A mi családunkban is "mindenkinek más neve van"(vagy volt). Csak egyet említek közülük: anyám húgát Kornéliának keresztelték, de (kisebb lányként) Babának szólították még felnőtt korában is, Baba néniként is halt meg 84 évesen.
    Mi is kaptunk IKKA-csomagot, Hollandiában (Breda) és Kanadában (Toronto) éltek rokonaink. Máig emlékszem, amikor életemben először láttam holland kakaóport, direkt mellé szórtunk egy kevés magyar Szerencsi gyártmányt, hát az olyan volt, mint a homok a korom mellett.
    Engem ugyan nem pakoltak fürdés után a mosógépre, de én a kislányaimat azon tekertem be a törölközőbe:)
    A könyvben szerepel egy Pubi nevezetű férfi, anyukám emlékkönyvében is szerepel egy vicces bejegyzés Pubi aláírással:) Akkoriban még férfiak is írtak a nők emlékkönyvébe! (Később már csak az idétlenségek maradtak a kislányokéban, ma már semmi sehol... )
    Kislányként én is ismertem egy Gitta nevű nőt, és nagy csalódás volt, amikor véletlenül megtudtam, hogy 'ő is csak egy egyszerű Margit'...
    Idézet következik (ezt ki is írtam):"Aki Gitta, az mégis inkább kényeskedő úrinő." - Így van.
    Minden egyezés ellenére tőlem nagyon idegen az az életstílus, beszédmód, ami a szereplőket jellemzi.
    Ha S.E. ezt terápiás céllal írta, egészségére!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Emlékkönyv! Nahát! Én még őrzöm a saját emlékkönyvemet, anyukám meg az övét. Egyszer én is összehasonlítottam a kettőt. Az enyém, "mint a homok a korom mellett", ha szabad kölcsönöznöm a kakaóporos hasonlatodat. Anyám emlékkönyvébe szép rajzok, sőt festmények is voltak, míg az enyémbe már többen matricát ragasztottak csak, sőt tévesztések is voltak a szövegekben... Valahogy addigra, mire én voltam gyerek (a 80-as években), már nem volt olyan fontos ez az emlékkönyvesdi. Pedig osztálytalálkozókon jót lehet rajta mosolyogni!
      Gitta! Sokáig azt hittem, hogy ez egy igazi név (bár lehet, hogy van már ilyen név is a naptárban, hiszen van Vera és Gergő is). Az egyik tanítónénimet hívták így, de ő is csak Margit volt.... :) A Pubi vajon mit jelenthetett? Kamasz? Nekem a Pubiról valahogy egy pattanásos, kicsit elhízott, puha, böngyör-hajú, szőr-se-nő-még-rajta kamaszfiú jut az eszembe...

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború