Michelle Obama: Így lettem

Nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe a könyvbe. Kíváncsi voltam rá, miféle nő is Michelle Obama, vajon miről fog írni. Ráadásul ez is egy agyon dicsért könyv, szóval sokat vártam tőle.
Az önéletrajz eleje határozottan tetszett. Inspiráló és érdekes volt. A volt first lady egy teljesen átlagos chicago-i családban nőtt fel, ahol a szülők számára az egyik legfontosabb cél az volt, hogy a gyerekeik többre vigyék, mint ők. Ezért Michelle és a testvére is egyetemre mentek, bár nem volt könnyű előteremteni rá a pénzt.

Michelle már kicsinek is elég céltudatosnak tűnt. Szorgalmasan tanult, mindig meg akart felelni a kimondott, vagy csak feltételezett elvárásoknak, és soha nem volt maradéktalanul elégedett magával. Mindig többre törekedett. Ez tulajdonképpen szimpatikus is lehet, habár tőlem távol esik az ilyen életszemlélet, de nem is lett belőlem kiemelkedő ember.
Később, amikor jogászként kezdett el dolgozni, már inkább törtetőnek tűnt a szememben. Azt jegyeztem fel magamnak Michellről, hogy egy "megfelelési kényszeres buldózer". Rendkívül hatékony, rendkívül eltökélt, hatalmas munkabírással rendelkező jogásznő volt. Aztán egyszer csak azt olvastam, hogy tulajdonképpen ő máris kiégett ebben a dologban, és be kell ismernie, hogy felesleges volt felvenni az iszonyú mennyiségű diákhitelt egy olyan diploma megszerzéséhez, amellyel nem is akar már dolgozni. Át is nyergelt a közösségszervező munkára, ami nekem őszintén szólva elég homályos megfogalmazás. Szerintem nálunk ilyen munka nincs. Amerikában a civil szférában az önkénteseken kívül vannak fizetett dolgozók is, és úgy képzeltem, hogy Michelle ilyen munkát végzett. De nem vagyok ebben egészen biztos. A munka lényege az volt, hogy egy-egy projekthez toborozzanak önkénteseket és résztvevőket.
Mindeközben természetesen megismerkedett Barack Obamával is. Egymásba szerettek, és végül össze is házasodtak, és némi nehézség árán megszülettek a lányaik. Tetszett, hogy őszintén írt arról, hogy milyen nehezen sikerült, inszemináció útján teherbe esnie. Tetszett az is, hogy bemutatta azt is, ami nem volt tökéletes az életükben. Hogy Obama sokat volt távol, hogy milyen nehézségeket okozott a gyerekek nevelésében az a tény, hogy Michelle maga is ragaszkodott a karrierjéhez, hogy mennyire nem akarta, hogy Barack politikai pályára lépjen. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy sok mindent meg is szépített, és természetesen soha nem fecsegett ki semmi súlyosabb hibát Obama elnökről, mint hogy széthagyja a zoknijait a földön.

Kicsit idealisztikus volt az Így lettem több című fejezet. A first lady törekvései, céljai, az, hogy egyáltalán voltak céljai, nagyon pozitív volt. Igenis, elvárható, hogy valaki az ő helyzetében tegyen meg mindent, hogy felhívja a figyelmet néhány fontos kérdésre a világban. És Michelle meg is tette. Felszólalt és projekteket indított a gyerekkori elhízás ellen, az egészséges étkezés és a mozgás szükségessége mellett, kiállt a katona családok helyzetének javítása mellett, és lehetőleg mindenhol hangoztatta a tanulás és az iskola fontosságát. Szóval ez mind nagyon jó, és valóban inspiráló. De meglettem volna olyan részek nélkül, hogy ők mennyire figyeltek a fehér házi személyzetre, nem kértek tőlük felesleges dolgokat, és megengedték nekik, hogy szmoking helyett golfpólóban szolgálják ki őket (persze csak akkor, amikor nem voltak vendégeik).
Az önéletrajz ott ért véget, hogy elhagyták a Fehér Házat, és átadták azt a Trump házaspárnak. Itt azért komoly csalódottságának hangot is adott, és kissé kevésbé volt PC a nyelvezete is. Simán ki lehetett hallani a sorokból, hogy Michelle mennyire viszolyog Donald Trump-tól. Természetesen ezen kívül megvonta a first ladyként töltött 8 évének mérlegét is. Hogy sikerült rávennie több nagy étteremláncot arra, hogy egészségesebb ételeket készítsenek, hogy sikeres a Let's move! projektje, meg hogy mennyi zöldséget tudnak termelni a Fehér Ház közel 300nm-es konyhakertjében, hogy mennyi katonacsaládnak lett jobb a sorsa, stb.

Összességében tetszett a könyv, érdemes elolvasni. De meglehetősen lassan haladtam vele, mert nem volt az a letehetetlen olvasmány, azt kell mondjam. Az alábbi két idézetet hoztam a könyvből, amik talán a leginkább tetszettek belőle:

"Az élet arra tanított, hogy a haladás, a változás lassan megy végbe. Nem két vagy négy év alatt, sokszor egy élet is kevés. Elvetjük a fejlődés magvait, és talán soha nem látjuk a termést. Türelmesnek kell lennünk."

"Csak mert gyakran kérdezik, ezennel kijelentem, nem áll szándékomban bármikor is indulni a választásokon. ... Továbbra is taszít a politika piszkossága, a pirosok és kékek - republikánusok és demokraták - törzsi megosztottsága. Irtózom a gondolattól, hogy ki kell választanunk valamelyik oldalt, és azután mindenben ahhoz kell igazodnunk. Másokat nem meghallgatva, kompromisszumok nélkül. Nem tetszik, hogy nem maradhatunk néha civilek."