Sarah Winman: Bádogember

Különösebb megfontolás nélkül vágtam bele ebbe a regénybe. Gondoltam végre valami szép történetet olvasok, mert mostanában mindig csak összeesküvés elméletekről és rejtélyekről olvastam (Graham Hancock két könyvében mélyedtem el.). Jól esett volna valami más, no.

Ezen a regényen is sok a rajongó ajánlás, ez úgy tűnik mostanában kelléke a könyveknek. Méltatni kell őket, és odalenni értük, különben nem veszik meg az emberek. Szóval ez már nagyon nem villanyoz engem fel, de efféléket írtak róla: "Mesterien megírt regény", "Egy csoda tele szerelemmel, vágyakozással és veszteséggel", "Gyönyörű utazás emberi életeken át, az időn át, a szerelmen át". Hát, na, ez jutott neki eszükbe, mit tegyünk.
Azért elolvastam. Végülis egyáltalán nem bántam meg. Nem volt hosszú, könnyen olvasható és unalmasnak sem mondható, de a méltatások ezúttal szerintem túlzóak. Három ember barátságáról és szerelméről, kicsit a felnőtté válásról, az álmokról, de legfőképpen az álmaink elvesztéséről szól a könyv.
A főhős Ellis, aki mély gyászban van. Tulajdonképpen mindenkit elveszített, akit igazán szeretett. Zárkózottan és reményvesztetten éldegél, mint egy halálra váró remete. Az ő emlékein keresztül ismerjük meg a fülszövegben is felvázolt kapcsolatot közte, Michael és Annie között. A leírások szépek, lágyak, romantikusak. Tetszett.
Aztán a könyv második felében átváltunk Michael naplójára, ami viszont totálisan más. Vulgáris és nyomasztó. Ez nem felétlenül rossz, engem nem fektet ki a vulgaritás, de olyan érzésem volt, mintha két különálló könyvet olvasnék. Valahogy nem simult össze számomra az egész, és nem tudtam azt sem elhinni, hogy ez a két, tökéletesen más ember tényleg ennyire szerette egymást. Jó, tudom, a szerelem vak, meg efféle, de valahogy akkor is megbicsaklott a könyv egyensúlya. Amúgy érdekes volt Michael naplója is.
Ami viszont nagyon tetszett a könyvben, az az álmok elvesztése felett érzett fájadalom leírása. Mert azt hiszem a legtöbb ember átélte már, hogy nem minden álma valósul meg. Néhányan azt is megélik, amit Ellis, hogy a saját gyávaságuk miatt történik ez meg. Amikor van az a bizonyos dolog, hogy egész életünkben bánjuk, hogy nem tettünk meg valamit, és tökéletesen feleslegesen ugyan, de azon túráztatjuk az agyunkat ráérő időnkben, hogy mi lett volna ha... Ha van vér a pucánkban, ha nem jön közbe valami, ha a bolygók állása, vagy a pénztárcánk vastagsága pont megfelelő, ha, ha, ha... Na, ez a "mi lett volna, ha" tökéletesen felesleges dolog, ugyanakkor ritkán tudjuk kikerülni. Ellis sem tudta, volt is mit megbánnia. Habár ha máshogy dönt, sok jóból és boldogságból kimaradt volna. Végül valószínűleg ő is erre jutott, megbékélt a sorsával, és képes volt megfelelő konzekvenciákat levonni belőle.

Szóval volt ami tetszett benne, de összességében bajom volt azzal, hogy a vége fényében túl édelgő volt az eleje, az eleje fényében pedig túl vulgáris a vége.
Ja, aki nem bírja a meleg szerelmet az felejtse el a regényt. Mert a fülszöveg titkolja ugyan, de itt bizony melegekről szól a sztori.
Nem szoktam a borítókról sokat mondani, de ez szerintem botrányosan rossz lett. A sárga gondolom Van Gogh napraforgóira utal, de ronda. A biciklista, a stilizált Oxford, hát nem tudom. Gyenge. Harmat gyenge. A könyv rendben van. És Walt Whitmanért külön hála. Bár kicsit elcsépelt, de a kamaszkoromat idézi, hogy:

"Ó kapitány! Kapitányom! A félelmetes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el."

"Ez volt a világ, amelyben élt. Egy szűk ablak, amelyik még nem tört be, amikor a zene még felpezsdítette, amikor még ízett neki a sör, amikor még álmai születtek, amikor meglátott egy repülőgépet a tökéletes nyári égbolton."