Kurt Vonnegut: Áldja meg az Isten, Mr Rosewater
Könyvklubos olvasmányként ajánlotta nekünk Gy. Éva ezt a regényt. Számomra nem ez volt az első találkozás Vonnegut munkásságával, nagyjából sejtettem, hogy mire számíthatok. És nem is csalódtam!
Mr Rosewater története ugyanolyan szórakoztatóan, szarkasztikusan és viccesen íródott meg, mint minden, amit eddig olvastam a szerzőtől.
A történet veleje egy nagyon gazdag család renegát fiának ámokfutásáról szól. Ő Mr Eliot Rosewater, akit elmebetegnek akarnak nyilvánítani, hogy ezáltal kivegyék kezéből a pénzeszacskó kulcsát. Merthogy Eliot szórja a pénzt, ami nem lenne nagy gond, hiszen van belőle bőséggel, de sajnos felelőtlenül teszi azt. Ahelyett, hogy drága festményeket vásárolna, vagy zenészeket támogatna, jachtkirándulásokra járna, ő a Rosewater városkában álló családi rezidencia körül élő szegényeket, elesetteket és szomorkodókat támogatja. Válogatás nélkül! Eliot Rosewater mindenkit szeret!!! Ez tényleg kiborítja a családját. Sokkal jobban idegesíti ez őket, mint az, hogy Eliot szörnyen sokat iszik, vagy, hogy a neje idegösszeomlást kap.
Dióhéjban ennyi a történet, de persze ez csak a felszín. Hiszen közben rengeteg társadalmi visszásságról olvashatunk, emberi gyarlóságokról, képmutatásról és szomorú, de nagy igazságokról. Egyrészt az emberi természettel kapcsolatosan, másrészt a pénz és az emberek viszonyáról, például emígyen: "Persze...föltéve ha valaki megmondja neki, mikor még elég fiatal hozzá, hogy igenis van egy Pénzfolyó, ami körül nyoma sincs a tisztességnek, és hogy átkozottul jobban teszi, ha kiveri a fejéből a kemény munkát, az érdemek szerzését, a becsületességet meg a többi szart, és oda megy, ahol ez a folyó van. Én azt mondanám neki: 'Menj oda, ahol a gazdagok meg a hatalmasok vannak, és tanuld ki a módszereiket. Lehet nekik hízelegni, és meg lehet őket rémíteni. Tetsszél nekik borzasztóan, vagy rémítsd meg őket borzasztóan, akkor egy koromsötét éjszakán majd az ajkukra teszik az ujjukat, és figyelmeztetnek, hogy egy hangot se. És a sötétben elvezetnek a gazdagság legszélesebb és legmélyebb folyójához, amit az emberiség valaha ismert. Megmutatják a helyedet a folyóparton, és kapsz egy saját vödröt. Szürcsölj, amennyit csak akarsz, de próbáld titokban tartani, milyen svindlivel jutottál a szürcsöléshez. Nehogy meghallja valami szegény ember." Azt hiszem ez nem igényel kommentárt.
Vonnegut stílusa nekem nagyon tetszik. Jókat kuncogtam és nagyokat bólogattam rajta. És hogy elmebeteg-e Eliot Rosewater? Nem. Nem az. Megértette azt az alapvető igazságot, hogy attól, akinek sokat adtak, attól sokat követelnek, és meg is próbált ennek megfelelően élni. Sajnos nagyon szembe fújt neki a szél, így aztán voltak gondjai...
Számomra meglepő módon a könyvklub tagjainak egy része egyáltalán nem értette meg, hogy miért íródott meg a könyv. Adrienn és Vivienn nem is olvasták végig. Erzsi néni szerint ez volt a mínusz 3. szint és szenvedett az olvasással. Úgy érezte, hogy a sok sallang mellett minden mondanivaló - ha volt is - elsikkadt. Adrienn szerint túl sok volt a szereplő benne, olyan volt az egész, mint egy rügyező fa, csak terjengett egyre messzebbre, míg végül győzött a fáradtság... Betti nem hiszi, hogy fog még valamit is olvasni ettől a szerzőtől. Felemlítette, hogy most olvasott két másik regényt is Amerikával kapcsolatosan (A Nixet Nathan Hilltől és a Hallgasd a holtak énekét, Jesmin Wardtól), amik számára sokkal élvezetesebb formában mondtak ki hasonlóan nagy igazságokat. Anna szenvedett az olvasással, folyvást az oldalszámokat stírölte, hogy haladt-e már annyit, hogy aznapra letehesse végre a könyvet. Zavarta, hogy minden csúnya, haszontalan és negatív volt a történetben, amellett, hogy nagyjából azért értette, hogy mit akart Vonnegut elmondani. Rozika néninek tetszett a regény, főleg annak társadalomkritikai részei. Ő is olvasta a Nixet, amellyel párhuzamba tudta magában állítani ezt az olvasmányt. Ildikó majdnem félbehagyta, de aztán mégis végigrágta magát rajta. Nem tetszett neki, szerinte ő és a könyv nem voltak egy hullámhosszon. (Amúgy arra számított, hogy megint ő lesz az egyetlen, aki elolvassa a penzumot, mint Füst Milán könyvét a Feleségem történetét.) Ő valami vidámat, könnyedet várt (volna). De csak várta. És a humorát sem értette. (Erzsi néni teszt-viccén azért ő is kacagott!) Éva (H.) nagyon szerette ezt a könyvet, szerinte Vonnegut zseniálisan írta meg. Legalább 10 oldalt jegyzetelt olvasás közben. Megfogta őt a könyv fő mondanivalója, miszerint szeretni kell az embereket, feltétel nélkül. Vivien nem olvasta végig. Addig, amíg a családtörténet vázolása tartott még reménykedett, főleg miután a papa benősült a Rothschild családba, de hamar elhalt ez a remény, és a könyv félbemaradt. Éva (Gy.) röviden felvázolta a könyv mondanivalóját, lényegét, fontos momentumait, elmondta, hogy mit szeret Vonnegutban, mi az, ami szerinte ennek a regénynek az szépsége, erőssége. Ekkorra azért már sokan bólogattak, hogy hát, igen, tényleg, ez is benne volt! Erzsi néni még azt is megkockáztatta, hogy még a végén "megtérítjük", és elismeri, hogy ez egy jó könyv volt. Mariann sajnos nem tudott eljönni a klubba, de ahogy mondta "ő is a tesztők táborába tartozik".
Végül hosszasabban elbeszélgettünk Rozika néni felvetéséről, aki úgy tudja, hogy Vonnegutnak bányái voltak és igen jó anyagi körülmények között élt, miközben nem ismeretes róla, hogy akkora filantróp lett volna, mindemellett pedig ilyen könyveket ír, amelyben élesen kiáll a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen. Hogy férhet ez össze?! Az én véleményem az, hogy egy könyv érdemeit, mindazt, amit nekem ad, amit le tudok szűrni belőle, nem befolyásolhatja, hogy aki írta milyen ember. Bort iszik-e miközben vizet prédikál, vagy valóban hiteles ember. Azon kívül a regény az regény. Van akinek tehetsége van a szavakhoz, ugyanakkor számára ez nem önkinyilatkoztatás, hanem csak egy munka, amivel szórakoztatni tud.
Szó került arról is, hogy az ember tényleg alapvetően önző-e, vagy hogy megéri-e jónak lenni, ha semmi eredménye nincs? Közben pedig fogyott a tea és jól éreztük magunkat. Jövő hónapban leányrablás lesz Budapesten.
Mr Rosewater története ugyanolyan szórakoztatóan, szarkasztikusan és viccesen íródott meg, mint minden, amit eddig olvastam a szerzőtől.
Dióhéjban ennyi a történet, de persze ez csak a felszín. Hiszen közben rengeteg társadalmi visszásságról olvashatunk, emberi gyarlóságokról, képmutatásról és szomorú, de nagy igazságokról. Egyrészt az emberi természettel kapcsolatosan, másrészt a pénz és az emberek viszonyáról, például emígyen: "Persze...föltéve ha valaki megmondja neki, mikor még elég fiatal hozzá, hogy igenis van egy Pénzfolyó, ami körül nyoma sincs a tisztességnek, és hogy átkozottul jobban teszi, ha kiveri a fejéből a kemény munkát, az érdemek szerzését, a becsületességet meg a többi szart, és oda megy, ahol ez a folyó van. Én azt mondanám neki: 'Menj oda, ahol a gazdagok meg a hatalmasok vannak, és tanuld ki a módszereiket. Lehet nekik hízelegni, és meg lehet őket rémíteni. Tetsszél nekik borzasztóan, vagy rémítsd meg őket borzasztóan, akkor egy koromsötét éjszakán majd az ajkukra teszik az ujjukat, és figyelmeztetnek, hogy egy hangot se. És a sötétben elvezetnek a gazdagság legszélesebb és legmélyebb folyójához, amit az emberiség valaha ismert. Megmutatják a helyedet a folyóparton, és kapsz egy saját vödröt. Szürcsölj, amennyit csak akarsz, de próbáld titokban tartani, milyen svindlivel jutottál a szürcsöléshez. Nehogy meghallja valami szegény ember." Azt hiszem ez nem igényel kommentárt.
Vonnegut stílusa nekem nagyon tetszik. Jókat kuncogtam és nagyokat bólogattam rajta. És hogy elmebeteg-e Eliot Rosewater? Nem. Nem az. Megértette azt az alapvető igazságot, hogy attól, akinek sokat adtak, attól sokat követelnek, és meg is próbált ennek megfelelően élni. Sajnos nagyon szembe fújt neki a szél, így aztán voltak gondjai...
Számomra meglepő módon a könyvklub tagjainak egy része egyáltalán nem értette meg, hogy miért íródott meg a könyv. Adrienn és Vivienn nem is olvasták végig. Erzsi néni szerint ez volt a mínusz 3. szint és szenvedett az olvasással. Úgy érezte, hogy a sok sallang mellett minden mondanivaló - ha volt is - elsikkadt. Adrienn szerint túl sok volt a szereplő benne, olyan volt az egész, mint egy rügyező fa, csak terjengett egyre messzebbre, míg végül győzött a fáradtság... Betti nem hiszi, hogy fog még valamit is olvasni ettől a szerzőtől. Felemlítette, hogy most olvasott két másik regényt is Amerikával kapcsolatosan (A Nixet Nathan Hilltől és a Hallgasd a holtak énekét, Jesmin Wardtól), amik számára sokkal élvezetesebb formában mondtak ki hasonlóan nagy igazságokat. Anna szenvedett az olvasással, folyvást az oldalszámokat stírölte, hogy haladt-e már annyit, hogy aznapra letehesse végre a könyvet. Zavarta, hogy minden csúnya, haszontalan és negatív volt a történetben, amellett, hogy nagyjából azért értette, hogy mit akart Vonnegut elmondani. Rozika néninek tetszett a regény, főleg annak társadalomkritikai részei. Ő is olvasta a Nixet, amellyel párhuzamba tudta magában állítani ezt az olvasmányt. Ildikó majdnem félbehagyta, de aztán mégis végigrágta magát rajta. Nem tetszett neki, szerinte ő és a könyv nem voltak egy hullámhosszon. (Amúgy arra számított, hogy megint ő lesz az egyetlen, aki elolvassa a penzumot, mint Füst Milán könyvét a Feleségem történetét.) Ő valami vidámat, könnyedet várt (volna). De csak várta. És a humorát sem értette. (Erzsi néni teszt-viccén azért ő is kacagott!) Éva (H.) nagyon szerette ezt a könyvet, szerinte Vonnegut zseniálisan írta meg. Legalább 10 oldalt jegyzetelt olvasás közben. Megfogta őt a könyv fő mondanivalója, miszerint szeretni kell az embereket, feltétel nélkül. Vivien nem olvasta végig. Addig, amíg a családtörténet vázolása tartott még reménykedett, főleg miután a papa benősült a Rothschild családba, de hamar elhalt ez a remény, és a könyv félbemaradt. Éva (Gy.) röviden felvázolta a könyv mondanivalóját, lényegét, fontos momentumait, elmondta, hogy mit szeret Vonnegutban, mi az, ami szerinte ennek a regénynek az szépsége, erőssége. Ekkorra azért már sokan bólogattak, hogy hát, igen, tényleg, ez is benne volt! Erzsi néni még azt is megkockáztatta, hogy még a végén "megtérítjük", és elismeri, hogy ez egy jó könyv volt. Mariann sajnos nem tudott eljönni a klubba, de ahogy mondta "ő is a tesztők táborába tartozik".
Végül hosszasabban elbeszélgettünk Rozika néni felvetéséről, aki úgy tudja, hogy Vonnegutnak bányái voltak és igen jó anyagi körülmények között élt, miközben nem ismeretes róla, hogy akkora filantróp lett volna, mindemellett pedig ilyen könyveket ír, amelyben élesen kiáll a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen. Hogy férhet ez össze?! Az én véleményem az, hogy egy könyv érdemeit, mindazt, amit nekem ad, amit le tudok szűrni belőle, nem befolyásolhatja, hogy aki írta milyen ember. Bort iszik-e miközben vizet prédikál, vagy valóban hiteles ember. Azon kívül a regény az regény. Van akinek tehetsége van a szavakhoz, ugyanakkor számára ez nem önkinyilatkoztatás, hanem csak egy munka, amivel szórakoztatni tud.
Szó került arról is, hogy az ember tényleg alapvetően önző-e, vagy hogy megéri-e jónak lenni, ha semmi eredménye nincs? Közben pedig fogyott a tea és jól éreztük magunkat. Jövő hónapban leányrablás lesz Budapesten.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése