Anthony McCarten: A két pápa

Hm. Nem láttam a filmet, ami a könyv alapján készült, de lehet, hogy nem is fogom megnézni. Nem tudok egyértelmű konklúziót levonni most, hogy a végére értem a műnek.

Gyorsan lehet olvasni, nem egy bonyolult szövegezésű könyv, és meglehetősen fordulatos, izgalmas is. Furcsa az időkezelése, de nem zavaró. Először a Joseph Ratzinger pápává választásával végződő konklávéval kezdünk, majd átnyergelünk Jorge Bergoglio életpályájára. Utána Ratzinger életét és bűneit ismerhetjük meg, a következő részben Bergoglio bűneit, majd pápává választását, és végül a két pápa egyidőben való létezése által adott helyzetet ismerteti a szerző.
Aki egyébként saját magáról, a téma iránti indíttatásáról is ír a bevezetőben egy-két oldalt. Ír katolikus (hábár ő már Új-Zélandon született) családból származik, de ma már nem vallásos, a Katolikus Egyházzal szemben meglehetősen kritikus; számomra úgy tűnik, hogy afféle se veled, se nélküled kapcsolatban van vele.
Ami tetszett a könyvben: az életutak bemutatása, az, hogy meglehetősen jól össze tudja foglalni a lényeget és meg tudja világítani az összefüggéseket, valamint, hogy képben van az Egyház felépítésével kapcsolatosan. Jobbára igyekszik diplomatikus is lenni, látszik, hogy tiszteli a pápai hivatalt, ugyanakkor természetesen nem fél attól, hogy kényes kérdésekről (főként a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélésekről) nyíltan írjon.
Mindkét pápa mélyen eltemetett bűneit ásta elő, és mutatta meg az életük ismertetése után. Bergoglio hazája, Argentína katonai juntájától nem tartott kellő távolságot és McCarten számon kérte rajta azt is, hogy nem segített eleget a kiszolgáltatottaknak. Ratzingerrel kapcsolatosan pedig az merült fel, hogy nem volt elég határozott müncheni érseksége idején a hozzá tartozó, szexuális visszaéléseket elkövető pappal szemben. Valójában nem értettem meg, hogy miért csinálta ezt McCarten. Mármint lehet, hogy az volt a célja, hogy lerombolja a tekintélyük egy részét, bár nem nagyon hiszem, hogy tényleg ezt akarta volna elérni. Vagy az, hogy megmutassa: a pápa is csak ember, de ezzel meg nem mondott újat. Esetleg úgy képzelte, hogy ezzel tud plusz adalékot adni a pápaságuk megértéséhez, netán ez volt hivatott a feszültséget megadni a könyvnek.
Nem mondom, hogy el kell hallgatni bármi bűnt (különös tekintettel a gyerekekkel kapcsolatos bűnökre), és nem is kérem ezt számon Anthony McCarten-en, de nem nagyon tetszett, hogy tulajdonképpen erre hegyezte ki egész művét. Mármint, hogy két igazán bűnös ember lehetett pápa a Katolikus Egyházban. Persze, tudjuk, hogy voltak bűnös pápák, de ez a két pápa most él, ráadásul Ferenc példátlanul népszerű a világban. Nekem ez a hozzáállás nem nagyon tetszett. Bizonyára azért, mert katolikus vagyok, abból a fajtából, aki vasárnap misére jár, imádkozik és figyel arra, amit az Egyház feje mond. Szóval rosszul esett, hogy a pápák bűneit ennyire kiteregette a könyv. Kicsit igazságtalannak tartom, hogy miközben elvárás a pápával, vagy egyáltalalán az egész Egyházzal kapcsolatosan, hogy maradjon csak meg a naiv vallásosságnál és lehetőleg húzódjon a háttérbe, bizonyos helyzetekben igenis keményen számon van kérve, ha nem foglal állást valamely politikai párttal/oldallal/személyiséggel kapcsolatosan. (Ez amúgy persze nem csak a pápákra vonatkozik. Utólagosan nagyon okosak tudunk lenni, hogy kinek és mit kellett volna adott időben tennie, csak azt felejtjük el, hogy a legtöbb szituáció másként néz ki évtizedek távlatából, a következmények ismeretében, mint akkor, amikor történt.)

Miközben azt mondják, hogy a pápa dirigáljon csak a saját híveinek, kérdőre vonják bármiért, amit mond. Mondhatnánk erre, hogy végülis a pápa közszereplő, viselje méltósággal. De az a helyzet, hogy amikor arról beszél, hogy kövessük Krisztus útmutatását mondjuk a szegényekkel kapcsolatosan, akkor csak egy pap, aki jól teszi, ha csak a saját híveinek mondja meg, hogy merre van az előre. Ha viszont mondjuk a papi nőtlenségről mond bármit - aminél katolikusabb belső téma kevés van - akkor az egész világsajtó és minden laikus hirtelen szakértő lesz a témában, és meg akarja mondani, hogy miért rossz, amit a pápa mond. Most őszintén: mit fáj a papi nőtlenség valakinek, aki talán még csak nem is katolikusnak lett keresztelve, vagy ha mégis, már régen más utakon jár? Vajon miért a katolikus női papság hiányát kérik számon folyton, és soha nem mondjuk a női rabbik, vagy női imámok hiányát? Hogy van az, hogy a katolikusokra vonatkozó szabályokat simán kritizálják, miközben mondjuk a buddhisták vallási előírásait senki nem pellengérezi ki? Ezek csak költői kérdések voltak egyébként, nem kísérelem meg megválaszolni őket, úgysem menne. Csak a könyv kapcsán efféle gondolatok merültek fel bennem.
Összességében végülis megérte elolvasni, hamar végeztem is vele. Voltak jó részei is, és legalább elgondolkodtatott.