Sally Rooney: Normális emberek

Jó ideje ott van már a könyvtár polcán ez a könyv, és még senki nem kölcsönözte ki. Úgyhogy megtettem én, gondoltam, ezután majd tudom ajánlani az olvasóknak, ha jó. Tulajdonképpen jó könyv volt, csak azzal vagyok bajban, hogy kinek is ajánljam? Érzésem szerint ez a regény fiatal felnőtteknek íródott, mind témaválasztás, mind mondanivaló tekintetében.

A főszereplő két, 19 éves fiatal, Connell és Marianne, akik totálisan eltérő családi háttérrel rendelkeznek, mégis gimis koruk óta szerelmesek egymásba. Mondjuk egyikük sem mondja soha ki, hogy szereti a másikat. Úgy csinálnak, mintha csak barátok lennének, akik szexelnek is egymással. A regény az ő vekengésüket követi végig.
Sok minden történik velük, körülöttük. Rengeteg körülmény befolyásolja az életüket, és hagyják is, hogy befolyásolja. Zavart, hogy egyik fiatal sem volt képes kezébe venni a sorsa irányítását, sodródtak, ki nem mondott gondolatok, érzések alapján hoztak súlyos döntéseket, amiket aztán rohadtul bántak a későbbiekben. Csak az ennyire fiatalok tudják ilyen komolyan venni az életet és magukat, mint Connell és Marianne. Csak az ennyire fiataloknak van olyan kevés élettapasztalata, hogy elhiggyék, az abúzus normális, a szeretetet ki kell érdemelni és mások dühének mi vagyunk az okai. A szerző minduntalan elmondja, hogy mind Connell, mind Marianne nagyon okos és művelt, ugyanakkor érzelmi szinten félanalfabétáknak tűntek. Nem beszéltek meg fontos dolgokat, a világot akarták megváltani szóban, de képtelenek voltak arról beszélni, hogy mi bántja őket, vagy hogy is értettek egy-egy félmondatot. Értettem én, hogy a családi problémáikat nem tudták feldolgozni, azért voltak ilyenek, de őszintén szólva teljesen idegen terepen mozogtam ezzel a dologgal kapcsolatosan. Soha még csak meg sem érintett sem a depresszió szele, sem pedig az önbüntetés, önutálat gondolata. Így aztán tényleg kissé értetlenül szemléltem a srácok szenvedését. Nehéz volt nem arra gondolnom, hogy ez az egész csak egy emós nyavalygás.

Pont ezek miatt lepődtem annyira meg, hogy nem utáltam meg a szereplőket és, hogy tulajdonképpen jó volt olvasni a könyvet. Tetszett Rooney stílusa, nem szenvedtem vele. Gyorsan is haladtam, mert ebben a regényben nincsenek mellékszálak, a szerző nem vacakolt a környezet, a körülmények, vagy a többi szereplő plasztikus megjelenítésével, csak és kizárólag a két fiatal kapcsolatáról szólt minden. (Amúgy Conellék élete is ilyen volt. Senki és semmi nem volt benne különösebben jelentős, vagy fontos, csak a másik.) A szereplők is fejlődésen mentek át, amit jó volt látni. Nekem egy kicsit sok volt a szenvelgés, de végeredményben megkedveltem Marianne-t és főleg Connellt. A legvégén szerintem az írónő megpróbált a konvencionális heppiendtől eltérő kifejletet megírni, de szerintem ebben az esetben jobb lett volna, ha marad a konvencióknál. Összességében rendben volt a könyv, bátran lehet olvasni, de szerintem nem egy ékkő, és nem is "Az év regénye", az biztos. Ezen kívül el kell mondanom, hogy 40 évesen már kicsit öreg voltam ehhez a könyvhöz. Mondjuk azért megérte elolvasni, hogy kicsit közelebb kerüljek a fiatal felnőttek világához.

Nekem ez az idézet tetszett a legjobban:
"Én nem veszem be, hogy a munka erkölcsös. Talán van olyan munka, ami az, de te csak aktákat tologatsz az irodában, nem járulsz hozzá az emberiség fejlődéséhez."