David Nicholls: Mi

Ez a regény is azon olvasmányaim táborát gyarapítja, amelyeket csak úgy levettem a polcról a könyvtárban és végül bejött. Pedig ezen a könyvön Jojo Moyes ajánlása olvasható, ami éppenséggel nem garancia arra, hogy nekem való műről lenne szó. Ennek ellenére is jó választásnak bizonyult Nicholls írása.

Az alapsztori nagyon egyszerű: egy válságban lévő házasság utolsó időszakáról olvashatunk, ami egy európai körutazás keretében rúgja az utolsókat. Plusz a gyereknevelés talán legnehezebb időszakáról is mesél benne Nicholls,  hiszen a főszereplők 17 éves fia is velük utazik. Sőt, igazából a fiú miatt utaznak, hogy az felkészülhessen a művészi pályafutásra a nagy európai képtárak, épületek és egyéb kulturális kincsek segítségével.
A történetet a férj, Douglas szemszögéből látjuk, ő a mesélő. Ez nagyon tetszett benne, mert mindig is kíváncsi voltam a férfiak véleményére a házassággal és a házassági problémákkal kapcsolatban. A családban ő a józan, földhözragadt, realista. A felesége, Connie és fiuk, Albie pedig a művészek, akik spontánok, bolondosak és szenvedélyesek. Nyilvánvaló, hogy ennek mentén eszkalálódnak majd a már régen meglévő gondok. Az utazás végeredményben egyikük számára sem a kulturális ismeretszerzést szolgálja, hanem egyfajta "el camino", és egyébként pedig totális katasztrófa. Connie és Douglas számot vetnek eddigi életükkel, a házasságukkal, megkopott vágyaikkal, álmaikkal, Albie pedig igyekszik saját magáról ismereteket gyűjteni, miközben igyekszik minél kevesebb időt tölteni a szüleivel, különösen is vérciki apjával.
Határozottan tetszett a könyv. Rengeteg humort sző Nicholls a szituációkba, de ennek ellenére sem ez a domináns a regényben. Douglas és Connie házassági gondjai nem viccesek. Életközepi válságot élnek át, kiderül, hogy mire elég a lángoló szerelem (cirka 25 évre), és mit lehet tenni, ha az ember alapvetően nem tud kibújni a bőréből senki kedvéért sem, de már az sem érdekli, hogy megváltoztassa a másikat. Douglas emlékeiből kisül, hogy kapcsolatuk kezdetén sem voltak kisebbek a Connie és a közte lévő különbségek, de a szerelem képes volt feledtetni azokat. Vagy legalábbis meggyőzte őket, hogy sima ügy egy biokémikus és egy festőművész közös élete. 25 évvel később viszont már élesek a különbségek, és egyre több viharfelhő gyülekezik a házasságuk egén, Connie pedig elgondolkodik rajta, hogy vajon van-e értelme még energiát feccölni ebbe az egészbe?! Mígnem egy hajnalon bejelenti Douglas-nak, hogy válni szeretne.

Szerettem Douglas öniróniáját, azt, ahogy tudott nevetni is saját magán. Nem tocsogtunk az önsajnálatban, holott szépen lassan kiderült, hogy ő az, aki többet veszít ezzel a házassági válsággal. Az Albie-val kapcsolatos emlékei szomorúsággal töltöttek el, ugyanakkor megkíséreltem elképzelni, hogy hasonló nehézségek merülhetnek fel a mi életünkben is 3-4 év múlva (Ez azért némileg ijesztő közelséget jelent...). Megmozgatta a gondolataimat, és az érzelmeimet is a regény. Albie kiakasztott, Connie néha felidegesített és Douglast sajnáltam.

Mindenkinek szívesen ajánlom a könyvet. Könnyen olvasható, rövid fejezetekből álló regény, amely olyan témákat boncolgat, amelyek egy bizonyos életkorban valószínűleg mindenkit érdekelnek, vagy érintenek. Nicholls nagyon jól megfogta az érzést, amikor  a középkorú férfi és nő ráébrednek, hogy hiába éltek ifjú korukban lázadó és érdekes életet, végül mégiscsak vászonnadrágban-blúzban járják Európa nagy múzeumait és a legnagyobb menőség, ha sportcipőt húznak a mokaszin helyett. És akkor - talán még egyszer utoljára az életben - felszívják magukat, és megpróbálják visszaidézni a régi időket....

"Feljegyzések saját magamnak

.

2. Kerüld a konfliktusokat Albie-val! Nyeld le a heccelődést, és ne vágj vissza se rosszaindulatú megjegyzésekkel, se keserű vádaskodással! Mindig legyél humorodnál!

.

4. Legyél nyitott és vállalkozó szellemű! Próbálj ki mindent: ismeretlen élteleket nem higiénikus konyhákból, kísérleti művészeteket, szokatlan nézőpontokat stb."